Kecskés Ágnes

Előszó

"A gobelin anyagában és technikájában időtálló. Olyan textil, amely évszázadokon át fennmarad. Ábrázolni is képes, szinte a festészet mértékéig, természetesen a textil nyelvén. E textilszerű ábrázolás lehetősége foglalkoztat" - mondta Kecskés Ágnes 1986-ban akkori kiállítása bemutatásakor. Ezzel tisztán és pontosan megjelölte a maga emberi és művészeti helyét a magyar textilművészet sokszínű és mozgalmas akkori - és mai - jelenében, jövőjében és történetében. A hagyomány Kecskés Ágnes számára evidencia. A föld a talpa alatt, a nap, a csillagos égbolt a feje felett, a lélegzetvétel, a forrásvíz - mindazon szellemi és tárgyi létezők összessége, amelyet a magáénak ismer el, amelyet átvett s amelyet tovább fog adni az utána jövőknek. Nem kételyek és töprengések nyomán döntött a hagyomány vállalása mellett. Ő eredendően erre hajlamos, személyes sorsa és felnőtté érésének folyamata ezt karakterévé, szelíden kemény karakterré szilárdította benne.
1970-ben végezte el az Iparművészeti Főiskolát. Textilfestő, textilnyomó és gobelin szakon diplomázott. Mivel a főiskola előtt, a Képzőművészeti Gimnázium elvégzése után három évig textiltervezőként dolgozott a Kistex műtermében, tudta, hogy mi az, amit tehetsége és képzettsége ellenére sem képes jól csinálni. Az ipari tervezés kívánalmait, az üzemszerű munka kötelmeit és feltételeit a három év alatt megtapasztalta és elvetette. Mint pályatársai többsége, ő is kézzel festett és nyomott textil faliképekkel indult el a pályáján, néhány kitűnően megoldott megbízás csakhamar ismertté tette, és hozzásegítette az első gobelin feladatokhoz, a hetvenes évek derekától folyamatosan készülnek a legtöbbször magaszőtte gobelinjei.
A magyar textilművészet 1968-ban, nem egészen váratlanul, nagy meglepetést keltett az Ernst Múzeumban bemutatott Textil Falikép '68 című kiállításával. A kiállítás korszakváltó volt. Ezt megnyitása pillanatában mindenki felfogta, az azóta eltelt három évtized, a következményeit is számba véve, e jelentőségét megerősítette. Akkora erővel tört fel a sok feltorlódott energia és tehetség, hogy mindenki, még a kritika is csodát emlegetett. Ma már tudjuk, hogy nem csoda volt, hanem szükségszerűség. A kritika sem csak az ígéretes textilműveket ünnepelte, hanem a lappangó nagyobb küzdelem segédcsapatát igyekezett bennük buzdítani, és a kiállítás után, annak folytatásaként létrejött Szombathelyi Fal- és Tértextil Biennálé kiállításainak nyomán mindvégig ezt tette. A biennálé szándékaival teljesen egybevágóan sosem azt feszegette, miért, milyen textilművészetért történik minden, hanem azt, mi ellen küzdenek a biennálén.
Maguk a művészek valóban a textilművészet megújulásáért küzdöttek. Mindennapi gyakorlatukban jó ideje érezték, hogy valami nincs rendjén, hogy valami bennük ragadt, nem igazi textil jön létre a kezük nyomán, hogy több és más van a textilben - a matériában és technikában mint amit megcsinálnak. szokatlanul sok tehetséges textilművész rajzott ki azidőben, nagyon jól felkészült gobelinszövők voltak, ismerték a textilnyomás és a kézi festés módszereit. A velük szemben támasztott legfőbb követelmény pedig az volt, hogy a táblaképként vagy grafikaként megfogant ábrázolást a lehető leghívebben, ha szükséges, a textil ellenében is faliképpé szőjék, nyomják, fessék. Amit kifogástalanul meg is csináltak, és csüggedten látták, hogy az istenség nemigen jelenik meg. Nemrégen még Ferenczy Noémi tanította őket, de ő már nem élt. Példát adhatott, de élő tanácsot már nem. Az akkoriban még túlságosan közeli példa azonban veszélyes, minden jóösztönű művész óvakodik az epigoni minőségtől. Vissza