Fotográfiai zarándokúton

Fülszöveg

Ha jól emlékszem, 1973 áprilisát írtuk. Nyugat-Algériában, egy oázisban szálltam meg éppen. Ez volt a második utam a Szaharába. Az oázis közvetlen közelében mintegy ötven méter magas homokdomb tornyosult. Tetejéről széttekintve bármerre is pillantottam, lenyűgöző homoktenger tárult a szemem elé. Egyik nap estefelé, amikor a szikrázó nap éppen lenyugvóban volt, és végre kissé alábbhagyott a hőség, felmásztam a dombra, hogy fényképeket készítsek. Velem jött egy tizenhat éves fiú is, akivel nem sokkal korábban barátkoztam össze. A homoksivatag rózsaszínben ragyogott a lenyugvó nap fényében, percről percre változtatva árnyalatait. Amikor az utolsó kép elkattintása után felnéztem, a fiú nem volt sehol. Egész úton odafelé jókat nevettünk, és ugrattuk egymást. Vajon hová tűnhetett? A domb túloldalán bukkantam rá, amint épp esti imájába merült. Kelet felé fordulva mélyen meghajolt, letérdelt, a földre borult, majd újra felegyenesedett, s közben szakadatlanul imádkozott. Bevallom, kissé megdöbbentem. Néhány pillanattal korábban még átlagos tizenéves fiú benyomását keltette, szinte gyereknek láttam. Most ennek nyomát sem találtam rajta. Férfi volt - méltóságteljes, felnőtt, sivatagi férfi. Bár közvetlenül mellette álltam az egyre sötétedő estében, tudomást sem vett rólam: maga volt az imájába merült férfi szobra. Mintha transzba esett volna. Az állandó földre borulásokról arcára - homlokától egészen szép ívű orráig - aranyszínű homokszemcsék tapadtak. Abban a pillanatban, amikor keletnek, Mekka felé fordult, a telihold ragyogva felkelt a keleti látóhatáron. Gyönyörű látvány volt. A végtelen sivatagban ott állt egy kitárulkozó lélek, szemtől szemben Istenével, és semmi sem állhatott közéjük. Ekkor éreztem meg először a sivatag lenyűgöző szellemi erejét. A Szahara iránti rajongásom eredményeként kezdtem igazán felfedezni a magam számára a világot. Végighaladtam a Nílus völgyén, ellátogattam Arábiába, majd Tibetbe, s mindenütt szabad utat engedtem kíváncsiságomnak. Eljutottam a világ legtöbb úgynevezett félreeső vidékére - hatalmas sivatagokba, fennsíkokra és szavannákra -, amelyeket a modern civilizáció sem képes egykönnyen tönkretenni, s ahol a felsőbb erőket generációkon át olyan emberek imádják, akiknek vallása - s annak legősibb megnyilvánulása, az ima - saját környezetük, életszemléletük közvetlen kifejeződése. Vissza