Kaukázusi tavasz/Városok városa

Előszó

Részlet a könyvből:
Szakenben... De azt hiszem, mindenekelőtt tudniok kellene, hol is van ez a Szaken nevezetű helység. Ne is próbálják a nagy világatlaszon keresni - túl kicsi a földabrosz léptéke, semhogy megjelöljék rajta a földgolyó ilyen isten hátamegetti zugocskáit is. Ez a körülmény egyébként cseppet sem aggasztja Szaken derék lakosait. De ha Abházia térképe kerül a szemük elé, körülbelül az északkeleti csücskében keressék Szakent.
A természet mintha maga is minél messzebb akarta volna rejteni ezt a festői és feltétlenül figyelmet érdemlő falut. Csak gondolják meg: északról a Kaukázus meredek nyulványai védik Szakent, keleten a magas és komor Guagua hegy, nyugaton a Klics, ez az alattomos bérc, amely minden eshetőségre számítva, mindig tartogat a tarsolyában egy-két hólavinát. Szakent, mintha harapófogóba szorították volna. Önök azt mondják: várjunk csak, hisz hátra van még dél. Igen ám, de dél felől kilenc hágó és nyolc hegyipatak rekeszti el az utat - egyik akadály félelmetesebb, mint a másik. Akár a mesében! Nem igaz? És ez a Szaken mégis él és virul!
A turista, ha volt alkalma a Kaukázusban járni, jól ismeri a Kluhori hágót. Hallott a tengerhez vivő útról is. Ez az út a szilaj Guandra és Kodor folyó meredek partja felett kanyarog. Bizonyára nem egyszer állt meg a turista pihenni ott, ahol a Guandra a Kodorba ömlik, nem egyszer szívta be a szakadékból fuvó hegyi szél mézes illatát. Tudják meg: Szakenből kél útra az a szél. Vissza

Fülszöveg

Kaukázusi tavasz
Szakennek hívják azt a kis kaukázusi falut, amelynek tavaszi hangulatát írja a Sztálin-díjas szerző - nagy szeretettel, mert ő maga is ott született, és nagy lelkesedéssel, mert az istenhátamögötti kis falut a szovjet gondoskodás kiragadja az ismeretlenség homályából és részévé teszi annak nagy egésznek, amelynek a legkisebb közösség, sőt minden egyes ember fontos alkotórésze. Kilenc hágó, életveszélyes szakadékok tömege választja el a kis községet a legközelebbi várostól, csak nyáron járható ösvény köti össze vele. De már készül az út, már repülőgép is leszáll Szakenben, gépeket hoznak, hogy hasznosítsák a foszforitot, melyet a háborúból megtért Mirba fedez fel a falu határában. Szanjel, az ezermester, felhasználja a vízesést és villanyvilágítást, ügyeskedik a maguk kis portáján. A Párt mindenhova ellátó éber gondoskodása legyőzte a Kaukázus szélviharait és az új idők új levegője eljutott a megközelíthetetlennek hitt Szakenbe is. Jövőre már nemcsak Szmjelék házában, hanem az egész faluban lesz villamos világítás. A kis falu minden egyes lakosát magával ragadja a munka láza és lelkesedése. Többet is jobbat termelni -hozzájuk is eljutott a nagy jelszó, és az eddig mostohának hitt szakeni Földből is kikényszerítik a többet és jobbat. Gulia írói művészete bámulatos élethűséggel adja vissza a kaukázusi táj minden szépségét, a kaukázusi levegő minden fűszeres zamatát és azt a hatalmas erőt, mely öntudatos szovjet polgárt nevel a kis falu minden egyes lakójából. Ebbe a keretbe harmonikusan illeszkedik Mirba és Káma szerelmének egyszerű, idilli szépségekben gazdag története. Makai Imre fordítása érvényre juttatja az eredeti mű minden hangulatbeli finomságát.
Városok Városa
Moszkva, a Szovjetunió szíve, a rohamosan fejlődő, hatalmas város, meg a csillagos tornyú Kreml úgy él minden szovjet ember képzeletében, szívében, lelkében, mint roppant bővízű forrás, melynek vize elárasztja a mérhetetlen nagy országot és virágzásba pezsdíti annak kultúráját, iparát, mezőgazdaságát, éltetője a haladásnak, a felemelkedésnek.
Moszkvának ezt a szerte sugárzó varázsát érzékelteti Gulia regénye. Ez ejti hatalmába Szmjelt, a fiatal szakenit, amikor elindul a nagy városba; tanulni akar az elektrotechnikai főiskolán, mert immár Szakenben is szükség van képzett technikusra.
A hegyilakóból valósággal új embert formál a párhetes moszkvai tartózkodás. Az egész város szimbólumaként kerekedik ki az a megértő jóakarta és segítő készség, amellyel a fiatalembert fogadják mindenütt, ahol megfordul: a magas állású földi, a kedves professzor, a főiskola derék igazgatója, Galja, a fiatal egyetemi hallgatónő, aki talán majd Szakenbe is ellátogat, hogy népmeséket gyűjtsön és - kitudhatja előre? - talán ott is marad.
Mikor Szmjel dolgavégezetlen, de magabiztosan visszatér Szakenbe, a falu örege azt kérdi tőle: - No és Sztálint láttad-e? - amire Szmjel határozottan feleli: - Igen, olyan közel éreztem magamhoz, mintha ott volna, ahol most ti álltok.
Ez a pár szó többet árul el a könyvből, mint a leghangzatosabb ismertetés. Minden sorából a szovjet lélek izzik és világít, olyan tisztán, olyan életteljesen, ahogy csak vérbeli író tolla képes az olvasó elé vetíteni. Kengyel Iván fordítása híven tolmácsolja az eredeti mű szépségeit. Vissza