Vidám napok barna emberek között

Előszó

Ez a könyv elvezet az útról. El a szülőföldről, el a messze országok aszfaltos útjairól is. Aszfaltos út van mindenfelé. Ha lehet, elkerülöm, de nem mindig sikerül. Bali hegységben egyszer felkutatott egy barátom és felszedett az autójára. - egészen elparasztosodol itt a barna emberek között - mondta. Így aztán visszavitt az aszfaltos útra és lerobogtunk Denpasar városka felé. Ott van a sziget egyetlen szállodája és a barátom cocktailt itatott velem, hogy ne parasztosodjam el annyira. Ahogy lefelé robogtunk, felriasztottunk egy borjút a finomalkatú, őzbarna bali borjak egyikét. Előttünk szaladt a fekete aszfaltos úttesten, mindig közvetlenül a hütő előtt. Ha lassítottunk, ügetett. Ha gyorsabban mentünk, vágtatott. Csak az nem jutott eszébe a borjúnak, hogy letérjen az útról. Nem látta, hogy jobbra, balra zöldelnek a mezők, nem hallotta a bennszülött asszonyok hívását. Mintegy hipnotizálva száguldott előre, mindig csak a fekete aszfaltos műúton, a tülkölő, rejtélyesen gyors masinával a háta mögött. Ha le nem fékezünk, Denpasarig előttünk futott volna, ha ugyan le nem rogy. Csak amikor megállunk, akkor eszmélt el és ugrott ki a zöld fűbe, félre az útról. Együgyű borjú? Nem együgyűbb, mint mi, akik aszfaltos pályán futunk a karriér után - mögöttünk a tülkölő autó, amelynek becsvágy a neve. Néha ügetünk, néha vágtatunk és nem látjuk, mennyi dús, zöld mező terül el jobbra, balra mellettünk, milyen békésen, derűsen élnek ott az emberek, milyen nyugalom honol a templomaikban. Én letértem az aszfaltos útról és fellélekzettem, amikor természetesen talajt éreztem a talpam alatt. Persze, akik velem hajszolódtak féléleten át, egyforma vágtában, ugyanabban az irodában, nem értettek meg. Mert az embert nehezebb megérteni, mint a borjút. Vissza