Katona József és Gróf Teleki László

Előszó

Részlet a kötetből:

Katona József

Micsoda egy érdekes, impozáns, mégis melankolikus panteon ez a mi nemzeti irodalmunk a XVIII. évszáz utolsó és a XIX. évszáz első negyedében. Tele van remek torzókkal. Tele van félbemaradt nagyságokkal. Tele van elhagyott, magányos, bús, kétségbeesett - majdnem azt mondom lángészszel, elég, ha megmaradunk a mellett, hogy tehetségekkel. Az előző kor is századok szerint mutat fel ily magányos nagyságokat, a kiknek alakja fényesen kilátszik a messze eltűnt századokból. Elég, ha Balassát és Zrinyit említem. Soha folytonosság, soha fejlődés, soha az előtte lévőre való ráépítés az irodalomban. Mert hiszen irodalom nem volt, csak írók és költők voltak. Ha egy-egy időben neki is lendült valamely fejlődés, hamar megszakadt ismét és későbbi utód újra kezdte a dolgát. A magyar írói géniusz valósággal a mitosz-beli Szizifusz volt. Évszázadokon hengergette fel az Olimpusra szikladarabját, a mely mindannyiszor visszagurult robogva a völgyek ködébe.
Irodalmunk, a mely nyilván egy szerves, egységes, egymásból folyó világot jelent, csak az Aurora-körrel kezdődik Vörösmarty lánglelkének világa mellett, a mikor Széchenyi István fővárost adott a nemzetnek s az írók benne központot találtak. Akkor kezdettek az országban itt-ott fakadó és szertefutó, leggyakrabban a homokban el is enyésző erecskék idefolydogálni s egy mederben lassan folyóvá alakulni, melyben immár élet keletkezett, halászat folyhatott, mely lassan-lassan a hajókat is elbírta. Vissza