Előszó
A színházi nézőtér csendes, a színpad sötét. Mikor a szem lassan megszokja a felderengő félhomályt, középkori fogadószoba képe tárul elé. Két alak bontakozik ki a háttérből. Egyikük, az évek súlya...
Tovább
Előszó
A színházi nézőtér csendes, a színpad sötét. Mikor a szem lassan megszokja a felderengő félhomályt, középkori fogadószoba képe tárul elé. Két alak bontakozik ki a háttérből. Egyikük, az évek súlya alatt megtört agg parasztember, esdekelve fordul díszes nemesi ruhába öltözött ura felé:
„Hahogy panaszkodni akarunk, előbb
meg kell tanulnunk írni ; mert az ily
szegény paraszt az úr elébe nem
mehet többé (...) hisz öszvekarmolázná a szegénynek
patkója a szép sima padlatot !
S ha tán utolsó fillérükre egy
törvénytudó felírja a panaszt,
ki írja fel keserves könnyeinket,
hogy jó királyunk megláthassa azt ?„
Tiborc panasza Bánk bánnak szól, de az égig hatol. Egykor régen, a dicsőséges időkben ura seregében harcolt, de a jelen nyomorúsága földönfutóvá tette és ami a legszörnyűbb, írástudatlansága megakadályozza abban is, hogy keserveit egykori jótevője felé eljuttassa. Analfabétizmusának kínzó tudata és kilátástalan nyomora felett érzett jogos indulata önmarcangoló vallomássá válik.
Vissza