Várad a viharban

Előszó

A századeleji Váradra előttem érkezett Katona Béla. Engem már ő fogadott barátainál jóval több szeretettel, s ő volt az első, aki a város sajátos jellemének titkaiba beavatott. A csodálatos Varádot, Délkelet-Európa egyik legegyénibb, lekultiváltabb, s legrakoncátlanabb városát, akkor már megtépázta az első világháború, de én még együttéltem különleges szociografiájával, a dzsentrybpk és a zsidó középosztályból konfliktusokon és kölcsönhatásokon keresztül kialakult polgárságával, irodalmi és kultúrforradalmaktól állandóan izgalomban tartott intelligenciájával és forradalmi népével. Most huszonnyolc év után a dzsentryt elfújta a történelem vihara, a váradi zsidó polgárság és intelligencia túlnyomórészét pedig elégették egy távoli lengyelországi kemencében. Nincs Európának még egy városa, amelyet gyávábban, gyalázatosabban és jóvátehetetlenebbűl sebzett halálra a fasizmus. S nincs gyógyíthatatlanabb személyes sebem, mint amit Várad ütött rajtam. Barátaimat, legdrágább hozzátartozóimat, ifjúságom tiszta szerelmeit együtt dobták a pokol tüzére, s nem életösztönömön, hanem a véletlenen múlt, hogy kis híjján engem is begyömöszöltek a vijjogó kerekű vagonba, a Rulikovszky-úton. Alig maradt valakim Váradon Katona Bélán kivül, hazamenni nem merek, írni róla csak ilyen fojtott, óvatos, száraz hangon és vörösregyulladt száraz szemmel. A magyar irodalom és újságírás nevében, s a holtak és a holtak emlékéért élők nevében köszönöm Katona Bélának, hogy e könyvben emlékjelet állít azoknak, akiknek nem adatott meg a tömegsír sem, de akik örökös alacsony felhőként fognak kavarogni Európa egén, amíg meg nem hasad az ég kárpítja és nem jön a végítélet.
De ne haragudjék rám Katona Béla, akinek forró testvéri szeretettel és rokoni gyásszal küldöm ezt az írást, ha megmondom, hogy magát a könyvet még hosszú ideig nem merem elolvasni. Sok mindent láttam és kínlódtam végig az utolsó években, s napról napra olvasnom és írnom is kell arról, amit átéltem, de a váradi üres ablakokkal, a váradi elnéptelenedett törzsasztalokkal, a váradi gyerektelen Körösparttal, Várad kísértetével nem merek szembenézni. A fasizált magyarság azonban úgy vélem, e könyvből az eddigieknél is többet tud meg arról, ami létjogát az Isten és a civilizáció előtt végleg megingatta. És én hiszem, hogy Nagyvárad felébredt lelkiismerete és forradalmi népe igazságot szolgáltat a holtaknak és az élőknek.
Várad, Tisza István nyegle Várada, Ady Endre nyugatra tolt Várada, ifjúságunk, becsvágyunk, szerelmeink, életörömünk és családi boldogságunk Várada nincs többé.
Budapest, 1946.
Zsolt Béla Vissza