Katolikus Szemle 1937. augusztus

Előszó

Részlet

OLASZORSZÁG, amelynek múltja csak úgy ontja mostanában az alkalmakat centenáris ünneplésekre, az idei esztendőt Giotto di Bondone emlékezetének szenteli. Hatszáz éve, hogy meghalt ez a festő, akinek nevét a szakembereken kívül aligha ismerik sokan. Oka ennek nemcsak az, hogy Giotto magányosan áll az olasz művészet fénykora kezdetének - a trecentónak csúcsán, hanem az is, hogy az egyetemes és főleg az olasz művészet szerves fejlődésének ismerete nélkül alakja megközelíthetetlen, művészete pedig józan és hideg. Különösen ott hat annak, azon a földön, ahol a trecentóban Simoné Martini, a quatrocentóban Fra Angelico, Botticelli és a csúcson, a cinquecento tehetségözönében egy Michelangelo, Leonardo, Rafaello vonzza magához - a múló időtől nemhogy csökkenő, de növekvő erővel a tömegek érdeklődését, rajongó csodálatát. Az Itáliát járók, ha el is időznek egy-két percig a Giottótól díszített paduai Capella Aréna csendjében, a később reájuk omló benyomások során többnyire elfelejtik nevét és, ha a visszaemlékezés ködéből robusztus alakjai mégis előlépnek, idegenkedve hessegetik el azokat képzeletükből. De amit kifelé - a tömegek felé - a sors megtagadott művészetétől: a népszerűséget, a legnagyobbaknak kijáró csodálatot, azt befelé sokszorozva juttatta és juttatja ma is osztályrészül. A művészek - kortársaitól kezdve egészen a maiakig, a műtörténészek Giorgio Vasaritól, Carlo Carraig egyetértenek abban, hogy nagyon kevés festő nyúlt bele oly döntően a művészetek alakulásába, mint Giotto és, hogy ha valaki, hát ő megérdemli, hogy nevét az európai kultúra korszakot elindító hősei között emlegessék. Tudva ezt a kettősséget, amely értékelésében fennáll, szeretnők most az évforduló kapcsán alakját közelebb hozni azokhoz is, akik a művészetekkel csupán szubjektív, véletlenektől irányított érintkezésben állnak s még nem találták meg a közvetlen, a teljes elismerést kiváltó kapcsolatot a művészetek történetének ezzel az oly kimagasló egyéniségével. Vissza