Katolikus Kántor 1935. május

Előszó

Részlet:
A kántori diploma és a kántori tekintély

A régebbi időkben, de még 25-30 évvel ezelőtt is a magyar kántor állása olyan jövedelmet biztosított, amelyből tisztességesen meg tudott élni. Hasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben volt, mint mai kollégája. A stoláris jövedelem, a búcsúztató, igen sok helyen nemcsak megélhetését biztosította a kántornak, hanem olyan anyagi helyzetet teremtett, hogy az alig 6-8 ezer lelket számláló község kántora segédkántort is tarthatott. Nem azért, mintha egyedül nem tudta volna ellátni teendőit, hanem inkább azért, hogy faluban „főkántor úrnak" tiszteljék. Tartottak a kántortanítók is segédet, de ezek csak azért, hogy az iskolai tanítás alól magukat mentesítsék. A segéd tanított az iskolában, a kántortanító pedig a kántori teendőket végezte. Volt sok olyan nagyobb község, ahol a kántortanító 3-4 segédet is tartott.
Így idők folyamán kétféle segédkántorgárda alakult ki. Az egyik gárdához tartoztak a jobbhangú mesterlegényekből rekrutálódott kántorsegédek, akik előbb mint kántorgyakornokok, megtanultak a „helyi viszonyokhoz illően" temetni, búcsúztatni, sőt az öregebb segédtől az orgonán is elsajátítottak „pár fogást". Ezeket a „jól képzett" kántor gyakornokokat aztán az úgynevezett „szóló" kántorok alkalmazták segédnek. A másik gárdához tartoztak a tanítóképző-intézetekben 1-2 évet lehallgatott jelöltek, vagy legjobb esetben a képesített tanítok közül azok, akik a kántori teendőkben való jártasságot akarták megszerezni. Fizetésük a képzettségükhöz volt mérve, havonként 15-20 koronát és teljes ellátást kaptak. Mellékjövedelmüket egy-egy jól sikerült búcsúztató után a „borravaló" képezte.
Ezeknek a segédkántoroknak meglehetős nagy táborát egyházzenei szempontból a mai szemszögből nézve nem is bírálhatjuk el, mivel készültségük még abban az időbeni viszonylatban sem ütötte meg a legminimálisabb mértéket sem. Vissza