Előszó
BEVEZETŐ A Móra Ferenc Múzeum gazdag viseletgyűjteményének legszebb darabjai főleg a 19. század végét idézik, mely korszak Szeged város öltözködéskultúrájának fénypontjának is nevezhető. A céhes rendszerű ipar ebben a korban alakult át tisztes polgári iparrá. A polgári és ipari fejlődés akkorra tette lehetővé, hogy a palotasorokkal ékesített szegedi belváros utcáin jól és divatosan öltözött polgárok korzózhassanak és ruházatuk minősége szabóik szaktudását dicsérje. Kötetünk apropóját egy viselettörténeti kiállítás adta, mely a Múzeum Fekete ház emeleti termeiben nyílt meg 2006. május 31-én. A kiállítás három pillérre építve követi nyomon az öltözködési kultúra változását Szegeden a 19. és a 20. században. A kialakított szektorokban szabóműhelyeket rendeztünk be, melyeknek anyagát Ördög Ferenc gyűjtő bocsátotta rendelkezésünkre, amit ezúton is köszönünk. Ördög Ferenc serdülő ifjúként 1962-ben ismerkedett meg a szabó szakma alapjaival. Szegedi család sarjaként a Divatszabó Vállalat rendelt szabóságában kezdte inaséveit, ahol a szakma jeles képviselői Mészáros Imre és Pintér Ferenc voltak az oktatói. A műhelysöprögetés, a hajnaltól késő estig tartó öltögetés, készruha házhoz szállítása után gyorsan emelkedett a karrierje: a szakmunkásvizsga letétele után csoportvezető, majd üzletvezető lett a Vállalat Tisza Lajos utcai kirendeltségében, ahol 12 évig dolgozott. Az 1980-as évek elején a Csongor téri üzletben lett részlegvezető szabász. Mint derült égből villámcsapásként érte a Vállalat megszűnésének híre 1989-ben, amit munkatársaival együtt súlyos törésként értékeltek. Ördög Ferenc első bénultságából felocsúdva nem tűrhette, hogy az eddig megélhetési forrásként szereplő gépek, eszközök nagy része értéktelen hulladékként szeméttelepre kerüljön. Tűhöz, ollóhoz, vasalóhoz, kelmék teregetéséhez szokott karjaiban egyre-másra hordta haza a vásárokban felbukkanó, vagy szemétre dobott szabóipari gépeket, eszközöket és egyéb tárgyakat. Miután a lakótere megtelt, lehetősége nyílt rá, hogy a Török urai bérház fáspincéiből több helyiséget is berendezhetett és évtizedek kitartó gyűjtőmunkájának eredményeként, napjainkra a város negyeden szabóipari bemutatóhelvévé nőtte ki magát, ahol szívesen látja a mára kihalófélben levő szakma utáni érdeklődőket. A Fekete házi kiállításban különböző korú varrógépek, vasalók, szabásminták, divatlapok, számlák, cégjelzések ismertetik a méltán tisztelt és elismert szabó szakma elmúlt évszázadát. A vitrinekben, tárlókban sorakoznak a textilgyűjteményünkben őrzött, a polgári öltözet igényességét bizonyító viseletek legszebb darabjai, melyek egyben a korabeli szabóipar remekei. Harmadsorban pedig a frízeken végigfutó nagyított fotókon a Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből 137 szegedi polgárt láthatunk az 1880-as évektől az 1970-es évekig. A különböző társadalmi helyzetű polgárok kivétel nélkül szegedi fényképésznél örökíttették meg magukat ünneplő ruhájukban. Legtöbbnek tudjuk a nevét és foglalkozását is, sokan közülük városi elöljárók voltak, de a legelegánsabb hölgyek között találunk paprikahasítót, fehérnemű készítőt, varrónőt is. Azóta látogatók ezrei nosztalgiáznak felmenőik igényes öltözködési kultúráján és írnak meleg szavakat a vendégkönyvbe. Sokan találnak ismerősre a kinagyított fotókon és sajnálkoznak az eltűnőben levő szabó szakma sorsán. E kiállítás arra a kérdésre próbál választ adni, vajon a 19. századi Szegeden, a fővárostól kétszáz km-re, az elérhetetlen messzeségben levő Bécstől, Párizstól milyen forrásokon keresztül terjedtek a divathullámok és egy kisváros polgári rétegének öltözködése mennyiben különbözött egy korabeli világváros öltözködésétől? A kötet nem csupán kiállítási katalógusként szolgál, hanem szakirodalomként is forgatható, hiszen globalizálódó világunk számára fontos feladat rögzíteni a viseletek egykori elnevezéseit a jelenleg használt szegényes szókincs (ruha, blúz, kabát, nadrág) bővítése érdekében.
Vissza