Katedra és színpad (dedikált példány)

Előszó

Nevem napján érkeztünk haza. Körül kellett néznünk, hol húzódjunk meg, míg egy kissé felerősödünk a sok koplalás után. Györgyjakab Miklósnak igaza lett, K.-ék kúriája a dombtetőn valóban célpont volt. Kő kövön maradt ugyan, de anyósomat Papp Mihályék a disznópajtában bújtatták, míg az ár első hulláma lefutott. A jobb érzésű szomszédok sorra hozogatták vissza a szovjet katonáktól széthurcolt holmikat, de csak annyi gyűlt össze, hogy édesanyjával, Jolánka nénivel ketten meghúzhatták magukat a konyhában. Oda nem mehettünk egyelőre. Különben a falu véleménye szerint nem sorkatonák lepték meg Rétyet, hanem partizánok. Mindkettőnk szüleinél a plüss díványok huzatát tépték le nagy vigalommal, ki nyeregtakarót, ki kozák kucsmatetőt varrt belőle. Viselkedésükről a már ismert képet festették a rétyiek is: hajkurászták a fiatal nőket, keresték a pálinkát, megittak akármiféle szesz szagú italt. Effélét már tapasztaltunk Kistarcsa környékén is, ami új volt és megdermesztett, az a könyörtelen embervadászatuk. Elbújtak a Feketeügy bokraiban, s mikor az egyenként menekülő német katonák átvergődtek a vizén, hogy nyugat felé meneküljenek, úgy lőtték le őket, mint úri vadászok a nyulat. Foglyot nem ejtettek. Mikor ezt a sok rémséget végighallgattuk, indokoltnak éreztük a menekülésünket.
Szüleim hazatérésünk örömére visszaköltöztek a bérelt lakásukba, befogadtak minket is, ketten betelepedtünk az én legénykori kis szobámba, melynek ablaktányérja megrepedt volt 44 augusztusában a nagy ágyúzástól.
Kezemen a vitaminhiánytól csúnya varas seb éktelenkedett, hiába szórtam be ultraseptyl porral, csak terebélyesedett. Itthon a jó táplálkozás hatására egy hét múlva leszáradt, még a helye sem látszott.
Az utolsó kosár fa is elfogyott, tüzelőről kellett gondoskodnom. Feleségem egyik rokonának megmaradt pár ökre, fiuk. Nagy Lajos ajánlkozott, hogy befogja az ökröket, eljön velem Szacsvára, ahol apámnak volt egy kis erdőrésze. Napkeltekor indultunk, Szacsván szólítottuk Kobrizsánét, a család erdőpásztorát, ö megmutatta, honnan rakodhatunk. A két ökröt kifogtuk, hadd kaparjanak valamit maguknak az avar alól. Nem telt bele tíz perc, úgy elcsángáltak, míg mi a szekeret raktuk, hogy a csengettyűjük sem hallatszott. Kimelegedtem az aggodalomtól: ha nem találjuk meg a két szép igavonót, tíz évig is fizethetem a kártérítést a tanári jövedelemből. Leszaladtam a völgybe Kobrizsánéhoz: jöjjön, segítsen... Vissza