Kasszandra útja

Előszó

Egy második világháborús filmben a partraszállásra készülő - lányok kedvéért francia példamondatokat tanuló - amerikai katona eltölt egy napot a harctéren, és látja, hogy zászlóalja elvérzik; megérez valamit abból, hogy a világ egészen más, mint amilyennek addig gondolta, és talán félreértette... de értette. Lefoszlik róla a szépfiú, és előkerül az ember. Mikor meglátja parancsnokát, megjegyzi: „Hogy' megváltozott az öreg tegnap óta" - majd töpreng kicsit, és újra megszólal, eltűnődve: „Vagy mi változtunk meg tegnap óta?" Ez a könyv hasonló élményt ad: rádöbbenhet az olvasó, a világ más, nem olyan, mint amilyenben felnőttünk. Akik látták a háborút, vagy a forradalmat, azok ugyan tudják, hogy a megszokott dolgok néha hosszabb időre is kibillennek, és a világ megváltozik, de legtöbbünk ilyen emlékekkel nem bír. Ráhagyjuk a körülöttünk lévő világra, hogy olyan, amilyen, lassan el sem tudjuk képzelni másképp. Amikor első alkalommal legyintünk valami nem oda való láttán, amikor eltűrünk valamit először, amiről megfogadtuk, hogy sosem, akkor alkuszunk meg; a világ lenyel minket. Aztán megismerjük azokat az apró örömöket, amik egyébként vannak, és minek tagadnánk - már elégedettek is vagyunk Pedig igazából akkor lettünk árulók. Beálltunk a művilág lakóinak sorába. Nem kérdezzük: miért ilyen? Nem akarunk tenni igazán semmit, amitől más lenne. Világunk a folytonos növekedés kényszerére épült. Mindig több, jobb kellett a nyugati embernek a vacakokból, amikre nincs igazi szüksége. Közben tönkretette a világot, amit Isten rá bízott, hogy „őrizze és művelje azt". Volt egyszer egy Föld, édenkertként, Isten akarata szerint való. Aztán a bűnbeesett ember is megpróbálkozott azzal, hogy a Földet üzemeltesse. Elvette, ami kellett - kidobta, ami nem. Ha kellett a fa, kivágta, mert megtehette - elég éles volt a fejszéje. Ritkán gondolt bele, ha egyáltalán belegondolt, hogy az a fa megkötötte a vizet, a termőföldet. Vissza