Előszó
Részlet a kötetből:
Márai Sándor: Egy polgár vallomása
Ilyen volt a ház, a lakás. Az ebédlő ablakából a szemközti nagy szállodára nyílott kilátás, az országrésznek e leghatalmasabb fogadójára, ahol Ferenc József császár és király is lakott és ebédelt egyszer, mikor ezen a vidéken tartották a hadgyakorlatokat. A szálloda első emeletén, szemközt ebédlőnk ablakaival nyíltak a «császári lakosztály» ablakai, s egyszer, mikor öcsém sarlachban megbetegedett, mi is aludtunk abban az előkelő szobában, s egész éjjel nem bírtam lehunyni szemem az izgalomtól. A fogadó vendéglőjét egy vöröshajú kocsmáros bérelte, akit a császár-látogatás arra ösztönzött, hogy illetlenül borsos számlát nyújtson be a kabinetirodának; különösen a halat drágállotta Ferenc József útimarsallja, s lepiszkolta mindennek a pénzéhes kocsmárost, aki ilyen szégyent hozott a városra. A fogadó étterméből nyílt a hatalmas szála, ahol a hangversenyeket, felolvasásokat és megyebálokat tartották, meg a helyi tánciskolák «próbabáljait», ezeket a kölnivízszagú, fodros, zavaros emlékű gyermekmulatságokat. Táncra és illemre a szálloda egyik emeleti, kisebb termében oktatta a város ifjúságát a sánta, öreg táncmester, s hódítóan elegáns, fiatal segédje, Tóth úr, aki tetőtől talpig valamilyen fahéjszagú parfőmmel locsolta magát, s talán ez a nagyon erős, ellenszenves szag okozta, hogy féltem tőle, nem fogadtam meg tanácsait és nem tanultam meg táncolni soha. A teremben gázláng égett, s a kis táncosnők lobogó szalagokkal röpködtek az örökké lehangolt zongora hangjaira, «boston» volt a divatos tánc, de tanultunk különös polkákat is, például tiroli landlert. «Ime néhány mozdulat, melyre szüksége lesz az életben!» - mondotta Kinsky úr, a sánta táncmester a boldogtalan, ballábas növendéknek. Fekete zsakettjében fürgén ugrált a «város jobb családjainak zártkörű gyermekcsoportja közepette, s szemléltetően mutatta be a mozdulatokat, melyekre szükségünk lesz az életben. Az egyik ilyen mozdulat - Kinsky úr eredeti kreációja - örökre emlékembe vésődött: a táncosnőt hátulról közelítette meg táncosa, lopakodó, bakkecske-ugrásra emlékeztető lépéssel, s hol jobbról, hol balról pillantott előre a háromütemes lépésben ide-odaringó és szemérmes várakozással vigyorgó partnernő arcába. Pomádészag, gyermekhaj-szag, fiatal testek izzadság-szaga, s az örökké szivárgó gázlámpák szaga keveredett el ebben a teremben Tóth úr fahéj-parfőmjével, s adta össze mindenestől azt a soha nem múló izgalom-emléket, azt a gyermekszerelem-illatot, mely ma is megcsapja orromat, ha háromütemű polka-hangokat hallok valahol.
Az ebédlő ablakából látni lehetett a nagy, kockakövekkel kirakott teret, ahol a fuvarosok és vásárosok gyűltek össze minden reggel. Színes, rikító kép volt ez, mint valamilyen ázsiai vásár. Ennek a térnek sarkán zendült föl minden délben, ablakaink alatt, a temetési menetek «circumdederunt me»-je, vagy a katonatemetések gyászindulója, melyet rezesbanda fújt. A városi halottakat idáig kísérte csak gyalog a papság, itt beszentelték a koporsót, a pap, a fáklyavivők és a gyásznép kocsira ültek, s a gyászdíszbe öltöztetett, fekete strucctollas paripák innen már gyors ütemben robogtak tovább a halottaskocsival a köztemető felé. Pontosan déli két órakor, gyerekkorom hosszú évtizedén át minden délben, mikor a szobalány behozta a tésztát, felharsant az ablak alatt a gyászinduló, hallottam a pap panaszos énekét, a latin szavakat, a katonazenekar öblös, recsegő gyászhangjait, - s minden délben kétségbeesés és szomorúság facsarta meg szívemet.
Vissza