Kassák Lajos: az idő mulásában

Előszó

Gondolatok Kassák Lajos képeskönyvéhez
Egy idős ember ül íróasztala mellett. A magyar irodalom klasszikus forradalmára, költői nyelvünk megújítója, sok képkonstrukció tervezője; szikla ember. Az 50-es évek elején úgy elhallgatták őt az "illetékesek", mintha nem is élt volna. Ekkor mondta nekem - s nyilván másoknak is -: "nem fog sikerülni néhány hitvány embernek, hogy reakcióssá tegyen". Nos éppen e nehéz időkben gondolt vissza gyermekkorára. Most is úgy látjuk magunk előtt, amint íróasztala mellett ül, s nagy gonddal és elmélyülten fest, mintha valóban gyermek lenne: "könyörögvén az álomba hullott gyerekekért akiket elhagyott a világ, s még emlékeznek szülőikre...", ahogyan később az Árnyékba került rózsák című verében írta.
Ő, akinek szavai acélból vannak, most örömmel s aggodalommal fest, pacsmagol, fegyelemmel és rátartisággal vezeti a vonalat, aztán meg magát feledve firkál, festékbemártott, merevsörtéjű ecsetjével. Majd "plajbászt" vesz elő, s minden képéhez egy-egy verset ír, közben talán még rágja is a ceruza végét, akárcsak elemista korában a padban. Egy képeskönyv készül, amely a gyermekkort idézi. "Ami mögöttünk van az bennünk van..."? Milyen is volt e tovatűnt idő? Olvassunk bele írói-költői hagyatékába, mert komor emlékeiből egyszerre elénk-varázsolódik képeskönyvének szegényszagú, sanyarú színvilága. Elég, ha most néhány könyvét vesszük elő, mert az alaphangulat mindegyikben ugyanaz. Vissza