Az Isten háta fekete 3

Fülszöveg

Melinda a marseille-i takarót markolászta. Mozdulata kitörölt belőlem mindent, amit még az este mondani akartam neki. Leoltottam a villanyt. Amíg vetkőztettem, a kályha vörös derengésében nem tudott betelni sem izzó körvonalával, sem a lemez nappal nem is látható, annyira apró lyukacskáinak tűhegynyi csillagtérképével. Először szeretkeztünk körénk sompolygó szellemekként viselkedő emlékeink nélkül; mindössze ketten voltunk, s mindjárt mély álomba kezdtük a mozdulatlan berepülést. Ott pedig talán már ketten se voltunk, csak én, mint ő, csak ő, mint én. Test és képzelet nélkül, és még az álmélkodás is, az észlelés, hogy így is lehet, elmaradt. Önkívület volt ez, s tulajdonképpen soha nem lett vége. Hajnal volt, megszokott időm, amikor ébredtem. Nyitott szemével kötődött össze a tekintetem. Mintha le se hunytuk volna mostanáig, nem aludtunk egy szemet sem. Üde volt, érintetlen, éppen megpillantott. Bimbóból most kifeslett virág volt az arca. Én kipihent, erős és tettre kész. „Na várj... Tovább

Fülszöveg

Melinda a marseille-i takarót markolászta. Mozdulata kitörölt belőlem mindent, amit még az este mondani akartam neki. Leoltottam a villanyt. Amíg vetkőztettem, a kályha vörös derengésében nem tudott betelni sem izzó körvonalával, sem a lemez nappal nem is látható, annyira apró lyukacskáinak tűhegynyi csillagtérképével. Először szeretkeztünk körénk sompolygó szellemekként viselkedő emlékeink nélkül; mindössze ketten voltunk, s mindjárt mély álomba kezdtük a mozdulatlan berepülést. Ott pedig talán már ketten se voltunk, csak én, mint ő, csak ő, mint én. Test és képzelet nélkül, és még az álmélkodás is, az észlelés, hogy így is lehet, elmaradt. Önkívület volt ez, s tulajdonképpen soha nem lett vége. Hajnal volt, megszokott időm, amikor ébredtem. Nyitott szemével kötődött össze a tekintetem. Mintha le se hunytuk volna mostanáig, nem aludtunk egy szemet sem. Üde volt, érintetlen, éppen megpillantott. Bimbóból most kifeslett virág volt az arca. Én kipihent, erős és tettre kész. „Na várj csak!" kiáltok fel, lelépek a padlóra, hideget nem érzek, s amit, mióta innen járok a gyárba, még soha nem tettem, begyújtok a dobkályhába. Fölkönyököl, gyönyörködik a tűztér lángsuhogásában. A hajnal még novemberéji sötét. Hamar kiütköznek a kályha oldalán a vörhenyes, izzó foltok. A henger alakú parázs illúziója tökéletes. Már csak a csillagtérkép kirajzó-
lódására várok a dobkályha oldalán, a fehérarany tűhegyekre! Háttal állok az ágynak; mintha a csillagtérkép nézné őt helyettem, úgy írja le nekem a tűz: kitakaródzik, ölébe egyszerre száz és száz tűszúrás nyilall. Visszafordulok: nézzük egymást. Ezer tűszúrás még jobban esne, sóhajtja. Visszabújok mellé az ágyba. „Ha így indulna minden napom!"
Aztán már magam sem tudom, melyik a valóság: az-e, ahogy lehunyom a szemem és együtt süllyedünk a meleg tengeralji árnyékvilágba, vagy ahogy az átható sötétség ellenére körbejáratom szemem a benépesülő szobán. Pincérlánynak öltözik, és nemcsak benyit a bogasházi istállóba a keskeny szemrésű asz-szony. Csipkés pártában, tenyérnyi kötény mögött lépked, de nincs rajta szoknya. Csak magas sarkú cipő. Az is csupán az egyik lábán. így, sántikálva keringőzik. Hol engem keres (Melinda ekkor elbújtat a lába közé), hol én kergetem őt (Melinda készségesen átadja a priccset, de természetesen már ő a sovány, kemény, szűk szemrésű asszony a kezem között).
(Részlet a regényből') Vissza