A huszonegyedik korosztály

Előszó

Részlet a könyvből:

Ezerkilencszáznegyvenkettő októberének elején indultak útnak.
Az ég megnyitotta csatornáit, a háztetők úgy csillogtak, akár a búcsúzók szemei, a peron vonaglott, mint a feldúlt hangyaboly.
Ki távozott és ki maradt odahaza? Ki öntött a másikba bátorságot, ki vigasztalta meg és csillapította le a másikat?
A mozdony hosszú sor vagont húzott az állomás elé és átható hangon sípolt. Ez a sípszó egyszeriben elszakította egymástól a párokat és csoportokat; a fiúk felszálltak a vonatra. Bőröndök, csomagok, fedetlen fejek, szájak, kezek, nevetés, szitkozódás. Gyorsan, sietősen szálltak fel, mintha már alig győznék kivárni a pillanatot, amikor a vonat elrugaszkodik az állomás szürke mólójától, amelyen ottmaradnak a szülők, a lányok, ismerősök, bánat és zavar.
És a vonat elindult, a mozdony kerekei előbb egy helyben forogtak, az emberek visszaléptek a vagonoktól, felemelték a kezüket, kiáltoztak, integettek, a szürke állomás kulisszái lassan elmozdultak, továbbtolódtak s felfedték a keresztutat a felüljáróval, az esőáztatta város panorámáját, a székesegyház tornyának pilléreit, a folyó szalagját, az útelágazódáson álló keresztet, az országúton haladó autót, az erdőt...
Az esőcseppek merőlegesen szántották végig a zárt ablakok üvegét, a fiúk hallgatagon, elhagyatottan ültek, mindegyikük zsebében ugyanaz az írás, amelyen a munkahivatal német és cseh nyelven felvázolta az eljövendő napok, hónapok - s talán évek képét. Vissza