Előszó
Részlet a könyvből:
"Valami fehér kis semmi volt, mikor a világra jött, belefért az ember egy tenyerébe; de volt egy pár kis fekete füle, hátul meg farkincája, belenyugodtunk hát, hogy ez egy...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
"Valami fehér kis semmi volt, mikor a világra jött, belefért az ember egy tenyerébe; de volt egy pár kis fekete füle, hátul meg farkincája, belenyugodtunk hát, hogy ez egy kutya, és mert úgyis kutyaleányt kívántunk, elneveztük Dásenkának.
Amig csak ilyen fehér semmi volt, vak volt, nem volt szeme, sőt lába is alig volt. Volt ugyan két pár micsodája, amit kis jóakarattal lábnak is lehetett nevezni és mert nem voltunk hiján a jóakaratnak, megvoltak a lábak is, ámbár sokat nem értek. Tessék elképzelni: oly gyengék, hiábavalók voltak, hogy ráállni sem lehetett, nemhogy járni lehetett volna velük. A járással, jaj, micsoda bajok voltak! Ha Dásenka már egyszer nekilátott (azaz, helyesebben, hiszen nem láthatott neki, hanem mondjuk: nekigyűrkőzött; azaz, helyesebben szólva: markába köpött; illetőleg, értük meg egymást: nem köphetett a markába, mert nem is tudott köpni, azonkívül a mancsai is oly aprók voltak, hogy nem talált volna beléjük) szóval, ha egyszer már Dásenka alaposan munkához látott, akkor félnapig is beletartott, amig a mamája hátsó lábától mellső lábáig gurult, útközben pedig kétszer kialudta magát és háromszor alaposan megebédelt. Mert két dolgot, aludni és enni, születése percétől fogva tudott, ezt nem kellett megtanulnia. Ezeket aztán buzgón gyakorolta és egész áldott nap, sőt, azt hiszem, éjszaka is, amikor nem figyeltél, akkor is épen olyan lelkiismeretesen aludt, - ilyen szorgalmas kiskutya volt Dásenka.
Vissza