Kard és kasza I-II.

Előszó

Miután az Úristen különös akaratából az erdélyi Mezőségen születtem magyarnak s ott nőttem emberré is, ifjú korom óta úgy éreztem, hogy emberi és magyar kötelességem a Mezőség megírása. Mint tájat már leírtam többször. Furcsa hajlott-hátú dombjait, görbe völgyeit, suhogó nádasait, apró, kékvízű tavacskáit, kopár, vízmosásos meredélyeit melyeket esténként rózsaszínre fest a lenyugvó nap. Embereiről is írtam már többször. Azokról a különös, magukba néző hallgatag emberekről kik ott éltek meghúzódva a hajlotthátú dombok gödreiben s kiknek magasba vágyó álmait újra meg újra gúzsba kötözte a kátyus dűlőutak agyagos sara. Ahhoz azonban, hogy az egész Mezőséget megírjam egy darabban, olyannak amilyen volt s olyannak amilyennek magam szemével láttam, ahhoz csak most jutott időm, életem alkonyán.
Munkámhoz az anyagot azonban már szinte félévszázaddal ezelőtt gyűjtögetni kezdtem. Nagyobbára a kolozsvári Erdélyi Múzeum híres levéltárában, ahol a czegei Wass családnak egyedül tizenhét vaspántos ládára való okmánya és levele volt felhalmozva. Értékes anyaggal szolgált Szolnok Doboka Vármegye Monographiája is, valamint a marosvásárhelyi Teleki-téka.
Írásomat két részre osztottam. Az első részt, vagy első kötetet, "Krónikás írás" névvel jelöltem meg, mivel ez a rész kimondottan a krónikákon épült föl s a regényírónak nehéz dolga volt megfékeznie önmagát, hogy regényalakokká ne álmodja át a krónikák alakjait. Mindössze annyi húst tapasszon a megfakult csontvázakra, hogy azok emberré alakulhassanak újra az olvasó szeme előtt. Ezzel szemben a második rész címe "Szemtanúság", mivel az abban felsorolt eseményeket már nem mások leírásaiból hanem saját élményeimből vettem. Vissza