A festés mestersége

Előszó

Részlet a könyvből:
Régi levélből származó idézettel kezdem ezt a könyvet: egy álom leírásával.
"... azt álmodtam, hogy egy hajdani iskolatársam is ide jár az Akadémiára. Olajfestményen dolgozott; rettenetesen sok fehér festéket fölkent rá. Mögötte álltam és nem mertem megmondani neki, micsoda butaságot művel. Ám ekkor megérkezett Rembrandt, ő volt a professzor. Olyan ruhát viselt, mint képein a főpapok, ugyanolyan szent homály is vette körül. Láttára sebesebben vert a szívem. Meglátta, hogy mit csinál a barátom, és rettenetesen megharagudott. Hosszú beszédet tartott, ilyesféléket mondott: 'mihaszna fickók, iszonyú hideglelkűséggel használjátok azokat az eszközöket, amelyeket kezetekbe ad a Múzsa; amilyen fagyos a szívetek, olyan fagyosan kenitek-fenitek ezt a meszes festéket, és szegényes értelmetekkel a végére akartok járni olyan dolgoknak, amelyeket mind az egész világ érzései át nem tudtak élni még soha.' Nem tudom, mi mindent mondott még, de az egész jelent mélyen bennem él; a barátom pedig, mérgében, hogy a dolgai nem dicséretet nyertek, mindet összetépte. Rembrandt erre azt mondta, ez a nemzedék már nem érdemli, hogy láthassa a Régi Képeket; visszament az égbe; nem tudtam uralkodni magamon, átka engem is sújtott; úgy éreztem, az üdvösségem forog kockán. Hátraestem, s álmom mintha megszűnt volna. De hirtelen újra felébredtem. Hát látom, hogy Rembrandt keresztülment egy ajtón. Utána kell menned, gondoltam, s mindenestül rábíznod magadat. Beléptem a kamrácskába; ott ült az egyik festménye előtt és sírt. Kétségbeesve a lábához vetettem magamat, ő is rám tekintett - egy szót sem szóltunk. Hogy milyen volt az arca, s hogyan borultam a nyakába, nem tudom már. Hangosan zokogtam, ő pedig kedves Ottójának nevezett; életemben nem voltam ilyen boldog. - Soha még álmomban ilyesmit át nem éltem; és mindent milyen pontosan! Azzal függ össze az egész, amiről tegnap este addig gondolkoztam, amíg csak el nem aludtam." Vissza