Előszó
Nehéz feladat elé állított Karancsi Sándor képzőművész, amikor öt évtized emberi, alkotói, tanári munkájának felidézésére készül, most a köztünk levő őszinte barátság harminchat éves édes terhével a vállamon, nehezen tudok elfogulatlanul szólni.
Az élet úgy hozta, hogy egyike lehetek azoknak, akiknek megadatott, hogy mélyebbre tekintsenek be az ő személyiségét formáló, meghatározó történésekbe. Az együtt eltöltött több mint harminc év a tanári pályán, műtermében tett gyakori látogatásaim, sok-sok beszélgetéseink, rendkívül közel hoztak bennünket. Azt is mondhatnám, nagyon sokszor éltem meg lélekben azt a kemény küzdelmet, melyet vívnia kellett tehetségének érvényre juttatásáért.
Íme, most öt évtized távlatából mily szépen rajzolódik ki egy gazdag, makacsul kitartó életút, legyőzhetetlen akarás és munka, amely a világ egészének a megragadására törekedett.
Karancsi Sándor az ihlet szárnyain repülve hihetetlen távokat fogott át, miközben ízekre szedte az adott pillanat életérzéseit. De nemcsak aprólékosan szétbontotta, hanem az így nyert, átszűrt valóságot újrakomponálta, belefogva lelkét, egy kivételes erejű érzelmi töltetet.
Ő nem fentről nézte a valóságot, belülről élte meg. Képein a belülről megrajzolt emberi lélek tekint le ránk, s noha jelen vannak a drámai jelentéssel bíró motívumok, de nem harsogók, hanem inkább visszafogottan feszültek, minta kitörni készülő vulkán.
Mindig az adott mában élt, az emberi felelősség tudatával, nem tudott elmenni egy sötét k embergyalázó kegyetlenségei mellett, a félelem forrását kereste, s ha kellett figyelmeztetés megidézte a múltat.
Ezért nem véletlenek képein a szögesdrót, a meggyötört lélek fohásza, az embert megszólító kiáltás, de mindezek mellett ott van a szépség Imádata, a szolgálat ajánlata.
Vissza