Előszó
Régen, nagyon régen, szinte egy emberöltővel ezelőtt, valamikor a hatvan as évek második felében feszült izgalommal fogadtuk a cenzúra szorításából mégiscsak napvilágra szabadult népköltészeti köteteket, tudva tudván, hogy minden ilyen gyűjtemény egy-egy levert lakat a nép szájáról, de sietni kell a leveréssel, nehogy mire a gyorsuló időben a lakatok mögé jutunk, ne találjunk mögöttük semmit. A reális veszély fenyegetettségében sem az aggodalom, sem az ügybuzgalom nem volt fölösleges; Csoóri Sándor figyelmeztetését nem véletlenül mormoltuk sokszor magunkban: az igazi hagyományőrzés sohasem a múlt eredeti visszaállítására törekszik, hanem arra, hogy ellenszegüljön a pusztulásnak, amit az idő, a feledékenység, a dolgok természetes halála elhoz közénk. Ez az ellenszegülés, az ellenállás alkalmasnak bizonyult arra, hogy értelmet adjon az életnek. Évek óta követem baráti közelségből figyelemmel Bálint Zsigmond pályáját, s meggyőződésem szerint művészi hitvallásának kialakulásában egyre jelentősebb szerepet játszott az eredete szerint ösztönös, de egyre tudatosabbá váló ellenállás, a pusztításnak, a pusztulásnak való ellenszegülés. Akár marosvásárhelyi házak homlokzatainak díszítő elemeit, akár egykori - már csak néhányunk emlékezetében élő - épületeket fényképezett, a rátalálás izgalmán kívül ott éreztem az indítékot: örökítsük meg minden értékünket, hogy ne csak mi őrizzük őket emlékeinkben, hanem az utánunk jövők is emlékezhessenek rájuk. Leletmentő fényképeknek neveztem magamban Bálint Zsigmond műveit, s e kötet fényképeire hangsúlyosan érvényesnek érzem a jelzőt. A megmentésre méltónak és alkalmasnak kínálkozó leletek ezúttal a faluközösségek megtartó ünnepei, az együttlét nemzedékeken át kialakított, szigorúan betartott szokásrend által szabályozott, egyszersmind felszabadult örömöt nyújtó alkalmai. Nem egy letűnőben lévő, hanem egy nagyon is valóságosan létező világot mutatnak meg ezek a képek, a maga életrevalóságában, működés közben. Vérbő, való világ ez, amelynek nemcsak múltja és jelene, hanem jövője is van, amíg szükségét érezzük, hogy működtessük. Bálint Zsigmond a felszabadultság, a természetesség, az önfeledt öröm pillanatait örökíti meg; azokat a pillanatokat, amikor az ember „másban fürdeti meg arcát", s biztosan tudja, hogy nincsen egyedül. Azokat a pillanatokat, amikor nálunk okosabb ösztöneink arra tanítanak, hogy a derűre legalább olyan alkalmasak vagyunk, mint a bánatra. Azokat a pillanatokat, amikor a rítusban kiszámítható, tehát biztonságot és állandóságot sugalló képét mutatja a világ. Azokat a pillanatokat, amikor a világ másik arcát tudomásul vesszük, de fittyet hányunk neki; a halált maszkokban megjelenítjük ugyan, mintegy megsuhintva magunk előtt, de kigúnyoljuk és megtapossuk. (Az album egyik legemlékezetesebb képe számomra a „szép fársáng" utcai menete, háttérben a domboldalon kiélesített temetővel.) Életes képek Bálint Zsigmond művei. Élnek és segítenek élni. Derűre és bizakodásra hangolnak. Elhitetik velünk, hogy leszünk.
Vissza