Karácsonyi történetek III-IV. (töredék)

Előszó

A KAPOTT AJÁNDÉK.
Mindenki ezt mondta.
Távol legyen tőlem az az állitás, hogy amit mindenki mond, annak igaznak is kell lennie. Mindenki éppoly gyakran téved, mint ahányszor igaza van. Általános tapasztalat szerint oly gyakran téved mindenki és oly körülményes kideríteni a tévedését, hogy végül is a tekintély nagyon ingadozó dolognak bizonyul. Mindenkinek lehet néha igaza (de nem ez a szabály), mint Giles Scroggins szelleme mondja a balladában.
A félelmes szó, Szellem, visszaszólít a mondanivalómhoz.
Mindenki mondta, hogy ugy nézett ki, mint egy megszállt ember. És ebben, véleményem szerint, ezúttal mindenkinek igaza volt. Valóban ugy nézett ki.
Aki belenézhetett beesett arcába, mélyen fekvő izzó szemébe; aki látta végtelenül komor, bár jószabásu és arányos, feketeruhás alakját, őszbeborult haját, amely mint egy csomó összegubancolt tengeri moszat lógott az arcába, - mintha világéletében egyedül ő lett volna kitéve az emberiség mélységeiből zajló és csapkodó hullámveréseknek - mondhatott-e mást, mint hogy ugy nézett ki, mint egy megszállt ember? Aki megfigyelhette hallgatag, töprengő, elborult kedélyét, amelyre a megszokott zárkózottság árnyéka borult, - és mindig zárkózott maradt, sohasem tört ki vidáman - mint aki réveteg arckifejezéssel mindig elmúlt korokon és távoli tereken tűnődik, vagy a lelkének valami visszhangjait hallgatja: mit is mondhatott volna mást, minthogy ez egy megszállt ember kedélye?
Aki az ő lassú, mély és sötét, természetesen tömör és rezgő hangját hallotta, amelyet minduntalan fékezni és elfojtani igyekezett, mi mást gondolhatott volna, minthogy ez egy megszállt ember hangja? Vissza