Magyar Kórus 1949. október

Előszó

Kóruslélek

A szép és bensőséges énekkari előadásnak sok mindenféle feltétele van, amire mind a karnagy, mind pedig az énekesek tekintettel is vannak. De van olyan követelménye is az énekművészetnek, ami nem egy énekes figyelmét elkerüli, ami több énekkarnál valóságos rákfeneként virul.
Mindenki tudja azt, hogy művészet és művészi előadás nincs elmélyedés nélkül. Az előadó művészeket alaposan lerántják a kritikusok, ha kellő átélés nélkül tolmácsolnak valamit, sőt a nagy tömeg is megérzi, hogyha ezen a téren hiba van. Akármilyen irányú előadásról is van szó, ez mindenütt így van, azaz, hogy így kellene lennie.
Mit látunk azonban nem egy énekkarnál? Annak ellenére, hogy már maga a hely szentsége is megköveteli a komolyságot, a beszédmentességet, a kar tagjai egymással szórakoznak, fecsegnek a kórusokon, hogy szólamukba az utolsó pillanatban, szinte lóhalálában lépnek be, hogy közbe ide-oda tekintgetnek, a szüneteket sugdolódzásra használják fel, szóval mindent csinálnak, csak nem mélyednek el. Hogy lehet várni az ilyen kartól, az ilyen együttestől művészi teljesítményt, lelki magasságot, áhítatot?
A nagy Pethes Imre a színinövendékeinek szigorúan meghagyta, hogy ne az utolsó pillanatban robogjanak be a színházba, hanem legalább egy fél órával előbb igyekezzenek a szerepükbe belemélyedni, mert különben a közönség megérzi, hogy csak csinált, mutatott dolgot kap. A valóban nagy színészek mindig is így tettek és ennek is köszönhették azt, hogy sikert értek el.
Ha a színművésznek ajánlatos elmélyednie, mennyivel inkább kell keresnie az elmélyedést az egyházzenésznek, aki nemcsak interpretál, nemcsak a közönségnek ad elő, hanem a legfölségesebb valakinek: az Úristennek! Ha már nem tudja más megfékezni a beszélő hajlamunkat, ha nem méltányoljuk sem az Istent, sem az embert, akkor legalább a művészi hiúság, vagy öntudat kell, hogy féken tartson és elkomolyítson, mert hiszen a nagy művészek is így tesznek.. Meglátjuk, hogy mennyivel szebb, mennyivel különb éneket, művészetet produkálunk majd, ha egy kicsit készülünk, ráhangolódunk a szerepünkre, ha azon gondolkozunk, hogy mit is adunk elő, hogy mit rejt magában a mű.
Én kiírnám minden kórusra, hogy elmélyedés nélkül, nincs művészet, hogy az énekkarba nem akkordmunkások kellenek, hanem művészi lelkek, akiknek van mibe elmélyedni, mert van benső tartalmuk, van szívük és magasságok felé emelkedő tehetségük.
Kapuváry Elemér Vissza