Káprázat - A test

Előszó

Részlet a tartalomból:
"Már semmit sem valóságosan élek meg, bár olyan intenzíven élek, hogy egyszerű érzékeimmel fel sem foghatom. Hiába nyitom ki a szemem, nem látok. Hiába meredek az ovális ablakra, és próbálom felfogni a hangokat. Mintha nemcsak néhány érzékszervem volna, hanem millió különböző, és mindegyik más-más ingerekhez köthető: az egyik csak a kávéscsésze formájához, amelybe belekortyolok, egy másik csak az éjszakai álmomhoz. Megint egy másik a néhány évvel korábbi, fülemben csengő szörnyű suttogáshoz, amikor gyűrött pizsamában, lábamat a radiátornak támasztva üldögéltem a §tefan cel Mare úti szobámban. Már nem érzékelem a fény változását, a hang magasságát, a szegfű vegyi összetételét és formáját, mert elmém középpontja közvetlen virtuális érzékeléssel, egész jeleneteket felszippantva csak arra az áttetsző és tovatűnő vízáramlathoz hasonló képsorra nyílik meg, amelyet ellenhatásban, mint egy amőbát, saját maga alakít, lapít, duzzaszt, új valóságot formál belőle, ősrégit és pillanatnyit, vágytól derengőt és idegenségtől homályosat. Mintha minden, ami velem történik, ahhoz, hogy megtörténhessen, előtte már bennem megtörtént volna, mintha minden eleve bennem létezne, de még nem teljes egészként, egyelőre kialakulatlanul lappang agytekervényeim szorosan összetapadó, gyűrött rétegeiben..." Vissza

Fülszöveg

Mircea Cartárescu Káprázat című próza-trilógiájában mikroszkopikus részeire bontja a csodát. Az egyedi testtel megtapasztalt létben, a saját belső idegpályáin, zsigereiben, gondolkozásában és nemiségében megtett anatómiai - és költői - utazás során tárja fel a tapasztalt valóság eseményeit és a képzelet működését.
Az ember életének külső keretei nem tágíthatok a végtelenségig, de minden élménye, tapasztalata, álma, vágya és olvasmánya, emlékezetében öntudatlanul őrzött múltja beépül személyisége évgyűrűibe, az én sejtjeibe, és önmaga teljes átélése a minden, a végtelen univerzum, a kozmikus egész érzékelésének örömével ajándékozza meg. Ilyenkor, akárcsak az orgazmusban, átélheti a teremtés misztériumát. A metafizikai élmény nem fokozatosan jön létre, hanem az időtlen pillanat hirtelen fellobbanó - káprázatos - fényében, a kiterjedés nélküli anyagtalanságban, a lét-nemlét senkiföldjén.
Cartarescu mágikus realizmusának kötőszövete - a tömbház hármas ablakának „triptichonjában" - a $tefan cel Mare út mögött állandóan lüktető és konkrét Bukarest, sugárútjaival, csörömpölő villamosaival, leanderes külvárosaival, piaci kofáival, zsivajával, reménytelen lakótelepeivel, felhőket tükröző vizeivel, múltjával, különös szobraival, szokásaival, életvidám lakóival, groteszk díszfelvonulásaival, hancúrozó gyerekcsapataival, legendáival, mítoszaival, szocialista „vívmányaival" és hétköznapi történeteivel. Mint a selyemhernyó, a saját teste nedvéből szövi maga köré gyöngyházfényű gubóját, amelyből bármikor kikelhet a képzelet lepkéje.
A Műfordítók Egyesülete és a Szépírók Társasága ajánlásával Vissza