Márciustól - márciusig

Előszó

Részlet a könyvből:

Március elseje volt s mintha a tavasz meg akarta volna mutatni, hogy ez az a hónap, amikor meg fog jelenni, pár olyan napot küld majd mutatóba, hogy megnyalhatja az ujját bárki, aki szereti a szép, rózsaszínű napocskát. Csak ugy zengett, zenélt, harsonázott a sok fiatal napsugárka, játszottak az utcán, az ablakok üvegén, az üzletek kirakatán; a gyerekek az iskoláiból jövet szinte beleszédültek ebbe a váratlan fényességbe és hunyorgatva néztek szembe az utca déli forgatagával. Diáksapkájuk csáléra állt a fejükön, a táskájuk csak úgy lógott a vállukon vagy csiszicsuszkált a hónuk alatt. Jó maszatosak és rendetlenek voltak, dehát milyen egy diák 1 óra tájt iskola után, még hozzá; az első tavaszi napon.
Előbb tízes sorokban elfoglalták az utca egész szélességét, de minden saroknál lemaradt egy-egy s mire a Szemere-utca végéhez értek, hát már csak hárman voltak, Pisti, Gábor és Misenkó. Itt, ezen a sarkon lakott Ernő, aki szorosan baráti körükhöz tartozott és Misenkó mindjárt ajánlotta is, hogy felmenjenek hozzá. Ernő ugyanis beteg volt, már hetek óta nyomta az ágyat s a fiúk majd minden nap felmentek hozzá iskola jután, beszámolni a délelőtt eseményeiről. Ma pedig még hozzá nagy nap is volt, Ernő születése napja és Misenkó, aki nagyon szerette az ünnepélyes alkalmakat, a világért se mulasztotta volna el, ezt valahogyan ünnepivé tenni. Már az utolsó óra alatt körözött egy levelet az ő padsorukban, amin rajta volt, hogy kedves Ernő, így-úgy, gratulálunk és minden jót kívánunk és gyere, mielőbb és mindenki írt valami tréfásat, vagy rajzolt valami bohókásat, mert Miseinké kiadta a jelszót, hogy így kell. Végül egész hosszú ív lett és tele firkákkal meg szellemességekkel és Misenkó elégedetten nézegette, miközben majdnem intőt kapott, mert a tanár észrevette, hogy mindent csinál, csak éppen nem figyel. S ugyanez a Misenkó most meg micsoda szamárságot csinált? Vissza