Kántor Sándor a népművészet mestere kiállítása

Előszó

Részlet a könyvből:
"1894-ben, amikor Kántor Sándor született, a magyar népművészet alig egy évszázados csodálatos virágzás után már erősen hanyatlóban volt. A falvak hagyományos rendje egyre jobban fellazult és a városok polgári szürkesége mind inkább ellepte azt a színes világot, amely oly széppé, változatossá és vonzóvá tette a magyar falut. Ezt a folyamatot sajnos megállítani nem lehetett, mert az élet törvényéből fakadt. És mire Kántor Sándor pályaválasztó legénykévé cseperedett, a pompás múltból már csak igen kevés maradt, sokszor a halódás elszomorító vonásaival. Amikor pedig mesterséget keresve a véletlen a fazekaskorong mellé ültette, még csak nem is sejtette, hogy egy mesterséghez kapcsolódó oly művészi pályára lépett, melynek újraéledésében fontos szerepe lesz.
Tudott, hogy századfordulón népművészetünk országszerte már csak néhány szigetként megmaradt területen maradt fenn élőként, de az is csak vegetatív, volt, újabb és újabb virágokat már nem növesztett. Majd a század elejétől, amint egymás után sorakoztak az évtizedek, úgy fogyott e szigetek száma, és művészetük vagy, elfakult, elszegényedett, vagy éppen ellenkezően szinorgiává, túlzsúfolttá silányult. A halódás legmélyebb oka - a sok közül - kétségtelenül a falu ízlésének és igényének változásában keresendő. Abban, hogy már nem igényelte azt a népművészetet, melyet saját közösségi ízlése szerint alakított hagyományossá, mind viseletében, mind háztáján. Egyre kisebb lett azok száma, akik maguknak hímezte szőttek, faragtak illetőleg hivatásszerűen másnak készítettek díszes fazekasárut, cifra felsőruhákat, művészi asztalosmunkákat. És számuk azért fogyott egyre inkább, mert mind kevesebben igényelték azt." Vissza