A megtalált színház

Előszó

A kritikus, aki a hatvanas-hetvenes évek romániai magyar irodalmának hétköznapjait és ünnepeit saját hétköznapjaiként és ünnepeiként élte át, s aki így - a maga számára is észrevétlenül - a romániai magyar irodalom történetírójává vált, mintegy évtizeddel ezelőtt szükségszerűen jutott el a színházhoz, a színibírálathoz. Pontosabban, a kronológiát tiszteletben tartva, előbb a drámabírálathoz, azután az új drámának színpadot követelő polemikus cikkekhez s majd csak ezeket követően magához a színházhoz. A kritikus ugyanis, ritka kivételektől eltekintve, akarva-akaratlanul a "szépirodalom", a költészet, a próza, a dráma (esetleg az esszé) útját követi, kíséri; "kiszolgáltatottsága" néha fájó, máskor szerencsés - én legalábbis (lehet, túlzott optimizmussal) szerencsének vélem, hogy éppen ezekben az években alakíthattam ki esztétikai-kritikai nézeteimet, amikor irodalmunk a két világháború közötti korszak csúcsai után újabb nagy egyéni teljesítményeket vallhat a magáénak, s amikor az esztétikai gondolkozás világszerte mozgásban (forrásban?) van, mindenesetre ledobta magáról a merevítő dogmák talárját.
Nem tudom, indokolt-e törvényszerűséget látni abban, hogy a romániai magyar irodalom a második világháborút követő évtizedekben előbb a líra, aztán a próza és legutóbb a dráma területén tudott kiemelkedőt produkálni, a magunk megfogalmazta törvényektől függetlenül azonban a tény tény marad. Többek közt ez a műfaj-kibontakozási időrend magyarázza, hogy a hat romániai magyar színház épp az utóbbi években került annyira az irodalmi érdeklődés előterébe, alkotta oly sok kritikusi kerekasztal-beszélgetés, polémia tárgyát. Persze, nem szűkíthető le a színházak ügye az irodalmárok, a romániai magyar irodalom érdeklődésére, hiszen a színház nem a választott kevesek gyülekezőhelye, hanem - bármennyire is romantikusan hangozzék a század utolsó negyedében - a tömegek nevelésének, a közösségformálásnak temploma. Talán nem túlzás megkockáztatni egy művelődéstörténeti párhuzamot: a felvilágosodás korában, azaz színházművészetünk hőskorában volt ennyire közügy Thalia otthona, mint amennyire ma ismét annak érezzük, egy-egy forró hangulatú bemutató estéjén, zsúfolt nézőtéren. Vissza