Előszó
Még mindenki emlékezett rá, hiszen nem történt olyan régen, alig több egy esztendejénél, hogy Jóska bácsi egy szép tavaszi nap, márciusban, fel akart mászni a padlásra, de gutaütött ballába...
Tovább
Előszó
Még mindenki emlékezett rá, hiszen nem történt olyan régen, alig több egy esztendejénél, hogy Jóska bácsi egy szép tavaszi nap, márciusban, fel akart mászni a padlásra, de gutaütött ballába megcsuszamlott a síkos falépcsőn, botját elejtette s ugyancsak béna balkezével hiába kapkodott a korlát után, nem volt többé megállás számára, esett, zuhant lefelé a lépcsőn, forgott, mintha cigány kereket hányt volna, tar feje hol itt, hol amott koppant meg a pengő deszkákon, míg botja hatalmas dörömböléssel zuhant alá a mélybe. Néhány pillanattal később Jóska bácsi is ott hevert a kamra téglapadozatán, elterült, mintha minden inát, izmát elvagdalták volna, két lába széjjel, a sáros, vastag bakancsok meg fent az utolsó deszkafokon, de őszülő feje már lenn a vörös téglán, szétvetett karjai mint a kereszt két ága hevertek szanaszét hasznavehetetlenül. Jóska bácsi nagyot nyögött, mint az állat, aztán megpróbált ide-oda evickélni, hátha valahogy sikerülne a felkelés. De nem sikerült. Erre aztán elbődült. Fejét meg'mozdította, érezte, hogy sajog, szinte szaggat s csakugyan: maga mellett megpillantotta saját sötétfekete vérét, amely nagy tócsában folyta körül s már kocsonyásan szivárgott a téglarések között. Jóska bácsi még jobban megrémült s most már torkaszakadtából elkezdett üvölteni:
- Jaaaaaaj, jaj neköm! Jaj!
Aztán félig-meddig elvesztette eszméletét, csak úgy rémlett neki, hogy nagy lárma kerekedik, jön az asszony, beront a kamrába.
Vissza