Előszó
Részlet a kötetből:
"1923. október 4.
Bukarest elnyújtózva sütkérezett a sugaras őszi délután langyos melegében. Az emberek még nyáriasan öltözve jöttek-mentek, de a fákról leperdülő levelek már az őszi elmúlás, a közeledő tél sejtését zizegtették.
Az egyik utcában, komor, barna ház előtt lerongyolódott fiatalemberek várakoztak. Kettes-hármas csoportokba verődtek, ide-oda ténferegtek és egyre a kapui nézték s a kiszögezett réztáblán a felírást: „Attaché Militaire Frangais".
A csoportoktól odébb - mintha ott felejtették volna - magános alak álldogált a járda szélén. Szomorú volt, letört és mind között talán a legkopottabb. Most egy robosztus termetű, bozontos hajú, fiatalember lépett hozzá és vállára tette a kezét:
- Ne búsúlj, Jancsi bátyám, nem leszel egyedül. Én is veled megyek.
A megszólított egy darabig nem válaszolt, majd szinte kérő hangon mégis megszólalt:
- Még te is keserítesz, Laci? Mégegyszer kérlek, hogy tégy le a dologról. Nagyon fiatal vagy és semmi okod, hogy velem jöjj. Tudod te, mi az az idegenlégió? Én se tudom, de végigcsináltam a világháborút és legalább hozzászoktam a szenvedésekhez, a nélkülözésekhez. És az én számomra, tudod jól, úgysem élet az élet. De itt vagy te a tizennyolc éveddel."
Vissza