Az örök béke

Előszó

Kant egyik kétkedő kortársa a filozofáló 18-ik század bálványimádásának nevezte az "örök békét". S valóban: több, mint egy évszázadon át egész Európa hangos volt a vitáktól, amelyek a gondolat körül fodrozódtak. Volt, aki hitt az örök béke megvalósíthatóságában, volt, aki tagadta, de mindenki beszélt róla - és ez megalapozta népszerűségét. A kor legnagyobbjainak: Rousseau-nak, Voltaire-nek, Leibniz-nek és a többieknek írásaiban éppen úgy megtaláljuk a gondolatot, vagy annak visszhangját, mint IV. Henrik, majd Nagy Frigyes leveleiben, vagy a vezető államférfiak mindennapos megnyilatkozásaiban.
Az első alapvető örökbéke-tervezet Sully-nek, a nagy francia államférfiúnak a 17. század derekán megjelent emlékirataiban látott napvilágot. Ő tette "udvarképessé" a gondolatot. A számtalan vonatkozásban megbízhatatlannak bizonyult emlékirat ugyanis IV. Henrik francia királytól származónak tüntette fel a "nagy tervet", amely hivatva lett volna Európának az "örök" békét biztosítani. Ma már bizonyosra vesszük, hogy - ha IV. Henrik és Erzsébet angol királynő közti levelezésben találunk is utalást az örök békére - a Sully memoárjaiban megjelent "grand dessein"-hez a népszerű francia királynak semmi köze nem volt. A ravasz miniszter a szerzőség ódiumát saját személyéről nagytekintélyű urára hárította, akit azonban a tragikus végzet megakadályozott abban, hogy tiltakozzék. Ezzel érte el Sully, hogy tervét a hasonló tervek közös sorsa: az ellenőrzés és a korai halál, - elkerülje. Vissza