Kalocsa

Előszó

A Duna egyik nagy és jelentős folyama Európának. Keleti irányú magyarországi folyása Visegrádnál délnek fordul s Budapest után nagy kanyarokat, szigeteket alkot, amint keresztül szeli a Nagyalföldet. Árvizei századokon át tengerré változtatták a tájat. Gyakori volt a romboló, pusztító árvíz. A 19. század 30-40-es éveiben megkezdődött a szabályozás, a nagy kanyarok átvágása. Ezzel jelentősen megrövidült a meder és a faddi-tolnai és gemenci átvágások után már nem állt meg a zajló jég, nem keletkeztek jégtorlaszok és ritkábbak lettek a veszélyes áradások. Kalocsa a Duna keleti oldalán, a Duna-Tisza közén épült, s nemcsak a tájnak, hanem az országnak is egyik legrégibb városa. Az államszervező és térítő Szent István király az ország második érsekségét alapította a "civitasban". Kalocsa a második egyházi székhellyé lett, az érsek pedig az ország második "zászlós ura". Az érseki székváros egyházi és világi főméltóságainak feladata volt a délről és keletről jövő támadások ellen védeni hazánkat, Európát és a kereszténységet. Rendkívül fontos szerepe volt Magyarországnak a népvándorlás utolsó hullámainak a felfogásában: avarok, besenyők, jászok, kiskunok, nagykunok és más kisebb-nagyobb csoportok befogadásában és beolvasztásában. Ebben meghatározó volt a Magyar Királyság. A 15. század új világhódító hatalma az Oszmán-Török Birodalom volt. 1456-ban még Nándorfehérvár /ma Belgrád/ várát védte meg Hunyadi János önfeláldozó seregével. A rendkívül fontos győzelem örök emlékezetére rendelte el a Pápa, hogy délben szólaljanak meg a templomokban a harangok, és Isten segítségét az "Úr angyalával" alázatos szívvel harangzúgás közben köszönhessük meg. 1526-ban már hazánk területén kellett szembenéznünk a veszélyes, világhódító török sereggel. Ekkor Tomori Pál, kalocsai érsek állt a seregek élére és maradt holtan a mohácsi csatasíkon. A csata súlyos következményeként másfél századon át az ország déli és keleti fele, sőt az ország közepének jelentős része, központjával Buda várával együtt az oszmán nagyhatalom uralma alá került. Szinte állandó harcok, várháborúk, vonuló, harcoló seregek színtere lett hazánk, s pusztítások tizedelték népünket. Sajnos hiába védekeztünk, védve a kereszténységet és Európát, Európa nem segített eleget. Sőt. A Német-Római Császárság utódai a meggyengülésünket kihasználva befolyásuk alá vonták a földrész jelentős részét. A szerveződő és felemelkedő Habsburg dinasztia birodalma magába foglalta Európa közepét, így Magyarországot is. Ezért a török után a 17-18. század fordulóján már a Habsburgokkal szemben kellett függetlenségünket védelmezni Rákóczi fejedelemnek, 1848-49-ben pedig Kossuth Lajosék forradalma és szabadságharca bukott el a sokszoros túlerővel szemben. A 19. század végére, engedményekre kényszerülő kiegyezés jön létre az Osztrák-Magyar Monarchiában, bár veszedelmesen sodródtunk a világháború felé. Az 1914-18-as vérzivataros évek tragédiát jelentettek a "történelmi Magyarország" és a Monarchia számára is. A "Párizs környéki", trianoni békerendszer egyoldalúan megsemmisítette a Központi Hatalmak birodalmi pozícióit. Magyarország nemzetiségeinek a független államok rendjét hozta el, az ország területéből és lakosságából új nemzetiségi ellentéteket teremtve /Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia létrehozásával/ a történelmi Magyarország területének kétharmadán. Vissza