Kínai nyelv és irodalom

Előszó

Régóta vitatott kérdés, hogy a modern kínai köznyelvben (guoyu, putonghua, mandarin) lehet-e azonosítani grammatikai alanyt, és ha igen, akkor hogyan, milyen kritérium(ok) alapján. A probléma nagyjából egyidős az európai mintájú nyelvtanírás kínai megjelenésével, hiszen az ilyesmivel foglalkozó szakemberek számára az első pillanattól fogva gondot jelentett az alany fogalmának beillesztése a kínai nyelvtanba, illetve az alanyok azonosítása a kínai nyelv mondataiban. Tekintve, hogy a mondatok szerkezetének vizsgálata - már csak magának a mondatnak mint nyelvi egységnek a lehatárolási nehézsége miatt is - nemigen képezte tárgyát a hagyományos kínai nyelvi vizsgálódásoknak, a nyugati megközelítésmód számára ez jelentette az egyik legfontosabb tisztázandó kérdést. Az utóbbi mintegy 25-30 évben pedig széles körű nyelvészeti viták tárgyát képezi e problémakör, a nemzetközi szakirodalomban különösen Li-Thompson (1976) azon felvetése óta, hogy a kínai a nyelvek azon osztályába tartozik, melyek topik-prominensek, és nem alany-prominensek, vagyis nyelvtanában az alany fogalma semmilyen szerepet nem játszik (és definiálni sincs értelme). Az ezzel ellentétes nézetet vallók fő eszmei kiindulópontja az alapvető nyelvi fogalmak és kategóriák feltételezett univerzalitása, azaz minden nyelvre vonatkozó érvényessége. Csakhogy a kínaiban valóban meglehetősen nehezen megfoghatónak tűnik a grammatikai alany fogalma (szemben például a topikéval), és jogos az az ellenvetés, hogy amíg nem lehet kielégítően definiálni az alanyt, a kínaiban, és/vagy nem sikerül megmutatni, hogy létezik különböző nyelvi tulajdonságoknak egy olyan együttese, mely az európai nyelvtaníró hagyomány értelmében vett alanyfogalomnak megfeleltethető nyelvtani kategóriában konvergál, addig megkérdőjelezhető az alanynak mint grammatikai funkciónak a pusztán a nyelvek közti analógiás érzeten alapuló felvétele (LAPOLLA 1993). Vissza