Kalligram 2002. január-február

Előszó

Részlet:
"Valaki azt hajtogatta nekem hajdanán, egyetemi éveim alatt - nem tudom, bosszantani, provokálni vagy figyelmeztetni akart-e hogy hálás témát választottam, bizonyára nem véletlenül, hiszen esszét bárki tud írni, csak némi stílusérzékre és kompílációs tapasztalatra van szüksége. Nem beszélve arról, hogy a formához elfuserált írók-irodalomtudósok fordulnak utolsó mentsvárként, akik szigorúan tárgyszerű tudományos értekezések helyett lila novellákkal, lila novellák helyett rágós bölcselkedésekkel traktálják az olvasót. S az illető kegyelemdöfésként hozzáfűzte: az esszéről, akár a halálról vagy a szexualitásról, komolyabb erőfeszítés nélkül akárki tud beszélni.
Egyik állításról sem vagyok meggyőződve. Akadnak persze sarlatánok, grafomán közhelyhuszárok, álművelt zsurnaliszták, mindenkor kurzuspartizánok és műkedvelő könyvtárgondnokok, akik szent kötelességüknek tartják cirkalmas és vákuumüres elméncségeiket világgá kürtölni. És akik nem fennkölt elhatározásból, hanem vérdilettantizmusból választják a határátlépés poézisét. Pontosabban belebotlanak, határsértenek, zagyválnak, mások potyadékaiban turkálnak lehetetlenül önelégült, sznob arckifejezéssel - legyen könnyű nekik a műfaj! S elképzelhető, ha bizarrnak tetszik is, a kísérlet műfajáról esetleg tömegesebben tudnak, kívánnak nyilatkozni, mint a szexről. De mindent összevetve, a felvetés stréber iróniáját legalábbis megkérdőjelezi, hogy manapság, saját kultúrszféráinkban, irodalom- és művészettörténetünkben, természettudományos berkeinkben, bölcseleti irodalmunkban még mindig (egyre inkább?) lámpással kell keresni a vérbeli esszéírót, akárcsak a vérbeli esszétudóst. Tagadhatatlanul vannak átruccanok, vasárnapi kísérletezők, esszéizáló-esztétizáló tudósok, kalandvágyók és csikorgó nyelvű hegyi öregek - az esszéista magatartásforma azonban jószerével hiányzik. Az akárkik lehet, számosan vannak, csakhogy láthatatlanok." Vissza