Kaliforniai fürj

Előszó

Részlet a könyvből:

"A HAPAG német-amerikai hajótársaság Fürst Bismarck nevű óceánjárója kilenc napos út után egy szeptemberi reggelen befutott a New York-i kikötőbe. A járványügyi ellenőrzést és a vámvizsgálatot követően az utasokat kis bárkákba terelték át. Árvaiék alig tudtak moccanni, akkora volt a szorosság az új vízi járműn, és dideregtek a fáradtságtól meg az izgalomtól. De megkönnyebbültek, hogy megszabadultak végre a nagy hajótól, az bezártságtól, a hőségtől, a bűztől, főként azonban a rossz ivóvíztől. Mert az volt, rossz, az ivóvíz, szinte ihatatlan, és megállapították, hogy életükben nem ittak annyi állott, poshadt vizet, mint azon a hatalmas hajón. Csak olyat adtak nekik, hiába kértek mást, jobbat. Helyesebben, adtak volna hideg, hűtött vizet is, még jéggel is, csakhogy azért külön fizetni kellett volna, ám ők erre nem voltak hajlandók.
Lábuk közt a poggyásszal István és Anna hunyorogva nézte az eléjük táruló látványt, a sok hajót, a kikötőt, a dokkokat, az épületeket, a dokkokon túl a várost, az egymáshoz szoruló, magas házakat. A két gyerek ebből kimaradt. Bözsike édesdeden aludt az anyja karján, Imruska pedig az apja combjához tapadt, és bárhogy ágaskodott, csak idegen ülepeket, nadrágokat, szoknyákat látott, amelyek nemcsak eltakartak előle mindent, de viselőik állandóan összenyomással is fenyegették.
A bárka a Manhattan déli csücskével szemben lévő Ellis Island szigetre vitte őket. Ott volt a kihajózási hely, a fogadóállomás, ott várta őket a mindenható bevándorlási hatóság. Az előző, a régi, manhatteni, a hírhedt Castle Garden, amelyet a régi amerikások sajátságos magyar amerikaisággal Keszegárdának hívtak, pár éve megszűnt. Az új abban a reményben létesült, hogy jobb lesz, jobban megfelel a célnak, és emberibb körülményeket teremtenek majd a bebocsájtásért folyamodóknak. Nagyobb lett, tágasabb, de nem jobb, hanem talán inkább rosszabb." Vissza

Fülszöveg

A 19. század második felében és az azt követő századfordulón nagy tömegek keltek útra Magyarországról Észak-Amerikába. Zömük kevésföldű parasztember vagy nincstelen zsellér volt, de akadtak köztük szép számmal jobb módúak is, akik további gyarapodásukat remélték a kivándorlástól. Eredetileg csak annyi időt szándékoztak az Új Világban tölteni, amennyi ahhoz kellett, hogy némi pénzt gyűjtsenek, és hazatérvén földet vehessenek, házat, istállót építtethessenek, kit milyen cél vezérelt. Csak hát odaát többnyire minden másként alakult, mint tervezték.
Különös, de ez a nagy, emberi dráma jóformán visszhangtalan maradt a magyar irodalomban, és máig nincs méltó feldolgozása. Ezen a helyzeten igyekszik változtatni Oravecz Imre regénye, ezt a szinte eposzi méretű küzdelmet ábrázolja, amelyet ezeknek a férfiaknak és nőknek, fiataloknak és öregeknek, felnőtteknek és gyerekeknek az exodus, az óhazából való távozás és az új hazában való megmaradás jelentett.
A regény az Ondrok gödrében megismert Árvai-család történetét mondja tovább. Vissza