Előszó
ELŐSZÓ HELYETT
Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveztek. Ennek öt oszlopcsarnoka van, A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben, (és várta a víz megmozdulását, mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet. Aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett). Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségben. (János 5,1-5)
Sokáig nem tudták, hogy hol van ez a Betesda - héberül: béth haszdá = kegyelem háza -, amelyről János evangéliumában olyan szép történetet olvashatunk. Sokáig azt gondolták, hogy talán egy kénes forrás nem messze a Szent Anna kápolnától. Amikor aztán egyszer a kápolna udvarában valamilyen célból ásni kezdtek, megtalálták mindazt, amiről a Biblia ír, pontosan úgy, ahogyan azt az evangéliumban olvashatjuk. Volt öt oszlopcsarnoka, ma már természetesen csak a nyomai vannak meg, a csarnokokban viszont semmiféle medence nem volt, ott ülőfürdők voltak, amelyekben a gazdag zsidók hűsítették magukat a déli melegben.
Az oszlopcsarnokoktól nem messze viszont volt két nagy medence egymástól 6 m távolságban. Itt már nem a gazdag zsidók, hanem „a betegek, vakok, sánták, sorvadásosok tömege feküdt", és várta, hogy mikor mozdul meg a víz. Az időnként meg is mozdult, természetesen nem angyal kavarta fel - amint egy zsidó legenda tartotta -, hanem a felette nem messze levő ciszternából túlcsorduló víz, amely beleömlött az egyik nagy medencébe, majd abból átfolyt a mellette levőbe, és közben felkavarta az alján levő iszapot. Az lehet, hogy akit a nagy hőségben bedobtak a hideg vízbe, annak enyhült valamilyen betegsége, de a legendának, amelyet valamelyik könyvmásoló egy lapszéli jegyzetből beemelt a szövegbe, ehhez semmi köze sem volt. Angyal ott nem volt, de volt ott többek között „egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségben", és „másnap reggel Jézus arra jött", ahogy Reményik Sándor versében írja. Borzalmas lehetett egy szegény koldusnak harmincnyolc évig várakozni arra, hogy valaki bedobja a vízbe, de nem dobta be senki, mert nem volt pénze, hogy bedobó embert fogadjon. „Harmincnyolc év, óh időrengeteg" (Reményik). Én el tudom képzelni, hogy milyen borzalmas lehetett ez a várakozás, mert én csak két évig vártam a gyógyulásomra, méghozzá nem is a Betesda két nagy medencéje közti sárban, porban, piszokban, hanem egy budapesti kórház tiszta ágyában, ahol nem hasonló, gyógyulásra váró rongyosok vagy kissé tehetősebbeket hordozó bedobó emberek rugdostak bele egy-egy magatehetetlen nyomorékba, hogy miért van ott, hiszen úgysem fog sohasem meggyógyulni, ha nem tud fizetni azért, hogy bedobálják.
Vissza