Kagylókürt 47.

Előszó

Azt, hogy mi a szent, mindannyian sejtjük, még ha megfogalmazni nem is mindig sikerül. De mi a profán? A szó jelentése a szenten túli, a szenten kívüli (pro-fan), vagyis mindaz, ami világi, anyagi, relatív természetű. Egyiket tehát a másikhoz mérik, egymáshoz viszonyítják. Profán nélkül létezhet-e szent, s vajon szentség nélkül lehetne-e nem-szent? Ahogyan a gyűlöletet tekintik szeretethiányos állapotnak, úgy a profán is csupán hiányos szentség? Mint a fény és az árnyék kíséri egymást a két jelenség, amit Mircea Eliade nevezetes tanulmánykötete állított viszonyba, szinte állandó szófordulattá emelve a fogalmakat. Hajdanán a mindenség szent szentségének eleven lüktetése mellett eltörpült a profanitás. Azonban változik a világ, a szentből lassú lépésekkel átcsúsztunk a profán mezőre. A teljesség látása helyett először megjelent a képes beszéd, a mítosz, amely valamely történetben igyekezett leképezni a mindenség történéseit s az ember hivatását. Ebben a korban még alig volt helye a profánnak, de amikor a vallásos világnézet vette át a domináns szerepet, megjelent a jó/rossz pólusossága, majd a bűn és kárhozat rettegett fogalma, ami még mindig a szentségre reagált. Amikor aztán a vallásos intézményrendszer átadta a helyét a tudomány istenének, lassú haldoklásnak indult a szentség. Tán ezért mondta Nietzsche, hogy Isten meghalt, de azt már elfelejtik idézni, hogy „és mi öltük meg". A világ azonban továbbra is változik s egyre többen érzik a szentség hiányát. Nem az egyházi intézményrendszer merev kereteit, sem a mitikus múltat, vagy az elvakult bigottériát hiányolják, hanem a szentség felismerésének nemes látásmódját. Nem az elvakultságot kívánjuk, hanem a szentségre való vakságot kárhoztatjuk. Ember, világ, Isten - a mindenség minden elemében föl kellene fedezni az egyetemes szentség jelenlétét. Kezdetben egypólusú volt az ember látása: csak szent létezett. Aztán a meghasonlottságban kettéhasadt a mindenség, szentre és profánra. A hasadás mintha maga alá akarta volna temetni a szentséget, hogy maradjon csak a profán. De a spirituális korszakváltás megfordítja a tendenciát és újra egypólusúvá teszi a mindenséget: győz a szentség. Ám az ismételten fölismert szakralitás immár kétszeresen az: természeténél fogva szent a mindenség, s az ember tudatában tükrözött képét is a szentség aurája lengi körül. így profán helyett, sőt szent és profán helyett marad: Szent és Szent... Vissza