Előszó
Részlet:
Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi ragyogás, - ez a tisztán szétcsurgó sűrű arany a levegőben, - akárcsak a többi, valamennyi kertje fölött a...
Tovább
Előszó
Részlet:
Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi ragyogás, - ez a tisztán szétcsurgó sűrű arany a levegőben, - akárcsak a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A termetes, deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem, - miután Boldogasszonyhava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat, - végre gyönyörű lakodalmat csaptak, és hosszú, nyári csendben piciny magvakat pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe. Most, hogy itt van az őszi beszámoló és mindenkinek meg kell mutatni, mit művelt és hogy munkálkodott Isten nagyobb dicsőségére, - most lám, - érett, nagy gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon és olyan illattal töltik meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít, mint a tömjén szúró és szemérmes füstszagához.
A tömjénhez, mely már-már émelyítővé áporodott odafenn a főépület homályos folyosóin, főképpen azon a keskeny és szűk úton, mely a zárdatemplomtól a refektorium ajtajáig vezet el az óriás konyha előtt. Ó, álmos, homályos korareggeleken milyen otthontalanul szokott elvegyülni a köményleves és pörkölt makk-kávé meg mosogató-üst szagával, mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik, - mikor a hosszú misétől agyoncsigázva, kiéhezve, és kissé bódultan az életük, a lépteik, a páros vonulás gépszerű egyformaságától, - néma vánszorgásban elvonulnak arra.
Vissza