A vízimalmoktól a vízerőművekig

Előszó

Kevés olyan épület, és alig van olyan tárgy a környezetünkben, amely olyan beszédesen emlékeztetne a régi időkre... Keresve sem lehetne találni olyan nyomokat a jelenben, amelyek annyira világosan vezetnek vissza egy elsüllyedt kultúrába, mint a malmok világának maradványai. Ez a könyv nyomokat kutat, és képeket tesz elénk, látványt és magyarázatot egy ősi mesterségről. Gyűjteményt képez és rendszert alkot. Végigkalauzol minket egy megrövidített országon, amely még ma is tele az életért, az igen nehéz életért vívott örökös küzdelem romjaiban, maradványaiban is megindító emlékeivel. Az emlékek azonban reményt is, munkát is adhatnak annak, aki nem csak aggódva, tétlenül várja az elkövetkező napot, hanem megmerítkezve a múlt lerongyolt hagyatékain átcsapó feledés-hullámokon, kőbe, fába, fémbe karcolja a jövőt. Megtervezi az életet a lehangoltságon, a veszteségen is túl, s az elavultság, a meghaladottság és fölöslegesség romjain fölépít egy olyan természet" és emberbarát világot, melyben a föld és a víz ősereje, végtelen energiaforrásként táplálja, szolgálja az új nemzedéket.
Ők azok az építőmunkások, akik szelíden és okosan terelgetik vizeinket a közösség oltalma és haszna érdekében erőművekbe is akár. Tudás és felelősség, ha kell, ravasz és előrelátó bölcsesség, s főként a Teremtés iránti mélységes alázat kell persze ahhoz, hogy a vízépítő munkája ne bontsa meg az ember és a természet oly sokszor tönkretett harmóniáját. Dolgoznak még a törpék és dolgoznak az óriások is, a kicsinyek, és az ormótlan hatalmasok: vizekre épült, abból erőt termelő gépek.
Ez a könyv szembesíti olvasóját az energiaéhségben vergődő, az épített környezettől megoldást és ésszerűséget remélő modern mesterembert, és a természet hallhatatlanságában hívő környezetvédőt, a vizeken járó, bóklászó, meg-megmerítkező, a vizektől nem hasznot, hanem gyönyörűséget, szépséget és meghittségét váró utazóval. Érveket és ellenérveket számlál elő, hogy ne csak lássuk, élvezzük, vagy éppenséggel csak kerülgessük, hanem meg is érthessük a vizeknek ezt a bonyolult világát. Somogytól a Bakonyba, át a Hernád és a Mecsek vidékére, s keresztül-kasul a Kárpát-medencébe vezet Kádár Péter könyve és a kezében folyton kattogó teleobjektív.
Faluról-falura, tájról-tájra, malomról-malomra rögzíti a nyomokat, s olykor műszaki leírással is hitelesíti a tárlatot. Kitekint a Felvidék, Erdély és Szerbia vizeire, s előkeríti a feledésből, az ismeretlenségből Kátoly és Feked, Pázmánd és Babót, az Ausztriába sodródott Sárosszék malmait, s más soha nem hallott részek is előkerülnek a magyar településnevek egzotikumából, melyek lenyomatai, hű őrizői ennek a szeretett földnek, melyet most újra megcsodálhatunk. No és persze a víz, amelyről tudjuk, hogy mekkora úr, s melyet legyőzni soha, de talán emberhez szelídíteni mégiscsak lehet. Víz, föld, ember. Gép, ház, gát és forgólapát. A molnármesterség szótárának képekbe formált cikkei, amely könyvvé, olvasmánnyá lényegül előttünk. Amit Kádár Péter előkerített kiszáradt patakmedrek, folyókanyarulatok, földhátak, Isten háta mögötti falvak feledésre, lebontásra ítélt - egykoron olyannyira hasznos - építményei közül, most végre megmaradnak, s tanúi lesznek a múltnak. Vissza