Válogatott írások

Előszó

Van valami sorsszerűen jelképes abban a karácsonyesti játékban, amikor a drámai napok feszültségét feloldandó, tejesüvegbe zárt palackpostán száll az üzenet: „Fel a vitorlákkal!" A második világháború viharában - a családi otthon ringó lélekvesztőjéről - repült ki az erdélyi télbe Kacsó Sándor biztatása. A föld mozdult és rengett, még a Cenk is indulni látszott, miközben a gyűlölet versenyt ropogott a fegyverekkel. A brassói Fellegvár aljában az a palack is robbanhatott volna, nem ekrazittól, de a történelmi viharok tépte, verte indulatoktól. A közéleti harcos edzett szívében azonban épp ezekben a kritikus időkben szelídült meg a gondolat, a legválságosabb órákban nőtt önmaga fölé az ember. Táncoltak és táncolhattak az idegek, de az értelem, a józan ész győzedelmeskedett. A világ növekvő, önmarcangoló haragját békévé oldotta a család, az otthon (a szűkebb és a tágabb), az értük vállalt felelősség. Kacsó Sándort ez a tejesüvegbe zárt üzenet legalább annyira jellemzi, mint a nyugtalanul vitázó, követelő, a maga igazát konokul és következetesen bizonygató vezércikkíró éles kardpengéje. Nem volt a két háború közötti romániai magyar újságírásnak nála bátrabb, keményebb tollú „öregbérese", ahogy Salamon Ernő titulálta tréfásan a Brassói Lapok főszerkesztőjét. Az „öregbéres" kezében el-elcsattant az ostor, s nemcsak a porba vágott, hanem az urak szeme közé is, csípősen, gorombán. Életformája a szüntelen való harc; vádol, leleplez, forrong, védelmez és kiátkoz. Egyidőben két (nem két, hanem tíz) arcvonalon is hadakozik, mindenütt ott van, ahová a jó ügy szólítja. Vissza