Jánosy István

Előszó

Jánosy István sajátságos költő. Nemcsak azon a módon, ahogy minden költő valójában sajátságos, hanem különös, megkülönböztető módon. Ami benne maradandó, az különleges módon is keletkezik. Verse létrejöttének ő, intellektuális személyében valóban csak médiuma: a vers álmainak a terméke, amelyet utóbb prózában leír, nyersanyagként elraktároz. Utóbb ebből a prózai rögzítésből alakítja a verset, mint tették a tizenkilencedik század kezdetéig, André Chenier-ig meg Csokonaiig gyakorlatukban a költők. De még Baudelaire esetében is előfordult hasonló előrefogalmazás. Talán az sem véletlen, hogy Jánosy készítette a Waste Land legérvényesebb magyar fordítását: hiszen saját gyakorlatában Eliot és Pound kettős alkotói munkafázisát ismétli, a mindent rögzítő első fogalmazványból alakítja (saját szavával: koholja) az általa érvényesnek tartott műalkotást.
Imígyen életműve (élete és műve) sajátos paradoxonra épül, amelyet a kortárs fül eddig nem tudott vagy nem mert kihallani.
Jánosy legműveltebb költőink közé tartozik, doctus a filológia, a theológia, a retorika és a verstan minden ága-bogának ismeretében, műfordítói életműve az angolszásztól az óind irodalmakig terjed, verseinek nagy része az európai keresztény kultúrára épülő gondolkozásmód és a magyar nemzeti tájékozódás ötvöződéséből alakuló költemények sorozata, ugyanakkor verseinek egy része elemi erejű álomviadal, ősösztönös, szinte primitív elbeszélése valaminek, amit a század folyamán mindnyájan átéltünk. Csakhogy az átélők tudatosodott reflexiói és a költő elbeszélése között fáziskülönbség van, furcsa módon a költő javára: a versek akkor születtek, amikor a tényekről még senkinek sem volt ténybeli tudomása.
A versekben a legrejtettebb, történelmileg legtitkosabb bűnös tények kerülnek tényszerű elbeszélésre: mintha Tinódi-szerű krónikás mondaná a maga tudott tudását, nem is törődve a formálás mívességével. Vissza