Vera a képzőben

Előszó

Már nagyon régen akartam megírni az én régi képzőbeli éveimet. Leírni azokat a boldog napokat, tréfákat, kacajokat, melyek úgy bevésődtek emlékezetembe, hogy soha feledni nem tudnám. Oly könnyűnek tetszett, hogy elővegyem a tollat és teliszántsam a papirost sok, betűvel, szóval - egyszerre csak előtűnnek a régi évek.
Mikor nekikezdtem, visszarettentem; nem, nem nyúlok az emlékekhez, melyek nekem oly drágák, a toll gyarló még és nem tudja visszaadni az eredeti csillogását, ragyogását; féltem, hogy minden szürke, egyhangú lesz és ez bántana nagyon... Letettem a tollat. De az emlékek nem nyugodtak, előjöttek ébren, - álmomban. Csendes óráimban látom magam ott a többi közt ugrálni, játszani, eszembe jut egy-egy csíny és álmomban is gyakran kínoz a képesítők félelme, a konferencia eredménye. Ma éjjel megint köztük voltam, előjöttek mind a régiek és reggel megfogadtam, hogy nem hagyom elveszni az emlékeket.
Leányok... rólatok akarok írni, s most, mikor leírtam, kedves, mosolygó arcokat látok magam körül, azokat, kiket ismertem, szerettem, és azokat, kiket csupán a fantáziám festett meg. Édes leányok! Szinte hallom kacajukat, huncut, pajkos mosolyukat felfogja szemem, amott valaki csendesen sír, - szegény kicsi leány, ne sírj, ne sírj. Álmok, remények, könnyek, mosolyok, fájdalmas sóhajok, édes csilingelésű kacajok, - ezt akarom én mind leírni, hallgassátok, hallgassátok... Vissza