Előszó
Részlet a könyvből:
Vetsera Mária
Faust a szerelemről énekelt, és Vetsera Mária irigyelte Margitot. Egy ilyen romantikus, végzetes szerelemre vágyott. Lányságának minden szemérmével kívánta Faust boldogságát, a gyötrő, fájdalmas szerelmet. Beleborzongott saját gondolataiba, s észre sem vette - amit már az egész előkelő közönség konstatált -, hogy mily kitartóan pásztázza őt a szemközti páholyból egy színházi látcső, s a látcső mögött egy férfiszempár. Aki most leereszti az elmés kis szerkezetet, mely néhány egyszerű üveglencse segítségével megérinthető közelségbe hozta azt a törékeny kislányt. A vadászok ősi izgalmát érzi ereiben, hiszen sikerült felfedezni a sűrűben a nemes vadat. Vékony, már-már kecses, selyemkesztyűbe bújtatott kezével egy elegáns, de ellenvetést nem tűrő mozdulattal inti magához a grófnőt.
- Mutassa be nekem! S a grófnő mindent ért.
A következő heti lóversenyt választotta. Az meglehetősen nyílt rendezvény, bár ott az egész udvar, és mindenki, aki számít, mégsem oly erősek az etikett szabályai, mint a palotában.
És Vetsera Máriát bemutatták a Fenségnek. Kellőképpen tisztában volt e kegy jelentőségével. Zavart tisztelettudással hajolt mélyre, tekintetét nem merte csak a Fenség mellkasáig emelni, s ezüstgombjainak cizelláit sokkal inkább megjegyezte, mint arcvonásait. így nem vette észre a tekintetében bujkáló férfiéhséget sem, mellyel falta karcsú alakját, fűzőbe szorított vékony derekát, a pihegő mellkast, az apró, almaszerű melleket, a hófehér gömbölyű vállakat, és siklott ez a tekintet a nyakán lüktető lila erecskére, s onnan egy göndör fürtön föl, a kagylószerű fülcimpáig, hogy rátaláljon a kislányosan duzzadt ajkakra, a pisze orra, s keresse a tekintetét, hogy elmondhassa vágyait, de a szemeket sűrű szempillák rejtik, s bár megrebbennek, nem emelkednek fel egy pillanatra sem.
Vissza