Előszó
PROLÓGUS
1985. november
Egy röpke pillanatra cserbenhagyták az érzékei. A kezében tartott hideg, leheletvékony pezsgőspohár, a hangok moraja és félje kezének gyengéd érintése. Olyan volt, mint a szerelembe esés pillanata, vagy mint a múltba vesző gyermekkor fel-felvillanó töredék másodpercei. A nagyanyja biztonságot árasztó duruzsolása. Az elalvás előtti fojtott nevetgélés. Régen halott emberek visszacsengő kacagása.
Nete összeszorította az ajkát, nehogy elszökjön ez az érzés.
Kiegyenesedett és végignézett a suhogó estélyi ruhákon és elegáns viselőiken. Sokan eljöttek a Skandináv Orvosi Nagydíj ez évi dán kitüntetettjének tiszteletére adott díszvacsorára. Kutatók, orvosok, a társadalom krémje. Bár nem született bele ebbe a társaságba, az évek múlásával egyre jobban érezte magát köreikben.
Mély levegőt vett, és épp elégedetten sóhajtott volna fel, amikor a hölgyek magasra tűzött hajkölteményein és az urak kifogástalanul megkötött csokornyakkendőinek sorfalán át észrevette a rá szegeződő tekintetet. Azt az elektromossággal teli, nyugtalanságot keltő pillantást, amelyet csakis az a bizonyos szempár küldhetett felé. Az, amelyik rosszat akar neki. O pedig ösztönösen, akár a cserjésben menedéket kereső űzött vad, félrehúzódott. A kezét félje karjára tette, mosolyogni próbált, de közben a tekintete ide-oda cikázott a kiöltözött vendégek között a kandeláberek derengő fényében.
Előtte egy nő nevetve hátravetette a fejét, így Nete elláthatott a terem túlsó végéig.
Ott állt.
Alakja világítótoronyként magasodott mindenki fölé. Nete hiába hajtja le a fejét és görnyed meg, a nyakát nyújtogató vadállat tekintete fényszóróként pásztáz végig a tömegen.
Nete rajta tartotta a szemét, és biztosan tudta, hogy ha most azonnal nem tesz valamit, akkor másodpercek alatt összeomlik az élete.
- Andreas - mondta, miközben az izzadságtól máris ragacsos nyakához kapott -, nem mehetnénk haza? Nem vagyok túl jól.
Vissza