Jurij Trifonov válogatott művei 1-3. (orosz nyelvű)

Fülszöveg

Ház a rakparton:
"A hatalmas, szürke, ezerablakos palota mögött, amely akkorának tűnt, mint egy egész város, sőt ország", bújt meg a régi kis ház többszörös társbérleteivel és petróleumbűzével. Vagyim Glebov, azaz Vekni Vágyka a kis házban lakik, s ritka adománnyal rendelkezik: semmilyen, márpedig "akik ilyen zseniálisan semmilyenek tudnak lenni, sokra viszik". Hogy közben megkérdezik tőle: "...mit fog most csinálni? Hogy akar ezután élni?", hogy véletlen bámészkodó-e avagy cinkos? Hát, istenem...

Hosszú búcsú:
A mai szovjet-orosz irodalom derékhadához tartozó, nálunk is ismert elbeszélő hosszabb-rövidebb művei közül gyűjtöttük össze a művészetét legjellemzőbben, legszínvonalasabban képviselő darabokat.
A sivatagi elbeszélések az "egzotikus" környezet ellenére sem egzotikumukkal ragadnak meg, hanem annak boncolgatásával és ábrázolásával, hogyan viselkednek a különböző jellemű és vérmérsékletű emberek a szigorú természeti körülmények között, kivált ha egy-egy váratlan és kellemetlen eset - eltévedés a kietlen pusztaságban, a nélkülözhetetlen szemüveg elvesztése - még bonyolultabbá teszi amúgy is nehéz helyzetüket, munkájukat.
A városi novellák és a kisregény a középrétegek mai életérzését, látszólag csendes folyású hétköznapjainak olykor konfliktusba torkolló eseményeit örökíti meg igen változatos hangvételű, mingig jól kimunkált, a tárgyhoz illő stílusban, hatásosan, sokszor csattanóval.

Az öreg:
A hetvenes években pályája csúcsára érkezett Jurij Trifonov egyik legizgalmasabb és legnagyobb igényű vállalkozása ez a regény. A cselekmény mintegy hatvan esztendőt fog át, az októberi forradalomtól napjainkig. A címszereplő öregember úgy érzi, testamentumot kell hagynia a fiatal nemzedékre, vallania kell élete meghatározó élményéről, ki kell mondania a végső szót egy különös kirakatper tragikus hőséről, Migulin kozák ezredesről, akit 1918-ban, Trockij utasítására, hadbíróság elé állítottak. Választ kell adnia a neki akkor, diákfejjel nemigen érthető kérdésekre: Vajon mi késztette a remek katonát, a Don megmentőjét, hogy szembeszegüljön a felsőbb hadvezetéssel? Vajon kinek állt érdekében, hogy végleg félreállítson egy tetteiben mindig igaz forradalmárt? Az öreg monomániásan keresi a választ - levéltári búvárkodása, emlékidézése közben szinte megfeledkezik a jelenről, ahol gyermekei vívják a maguk hétköznapian nehéz ütközeteit -, hiszen tudja, hogy a meglelhető igazság nem csupán erre az egyetlen korra, erre az egyetlen ügyre érvényes.

Türelmetlenség:
II. Sándor cár egyszer így szólt az érte aggódó, életét féltő szeretőjéhez, Kátya Dolgorukaja hercegnőhöz:
- Énmiattam tökéletesen nyugodt lehetsz... Egy párizsi jósnő, egy öreg cigányasszony megjövendölte, hogy hét gonosz merényletet élek túl... még négy merénylet van tartalékban...
Ennek a "tartalékban" levő négy merényletnek az előkészítésében, megszervezésében és végrehajtásában vett részt e sajátos alkotás főhőse, a terrorista forradalmár - Andrej Zseljabov.
Miért akarta a forradalmároknak - mindennél többre: saját életük feláldozására is - elszánt kis csoportja mindenáron elpusztítani azt a cárt, akit a hatvanas években "Sándor, a Szabadító", a hetvenes években pedig "Sándor, az Akasztó" melléknévvel emlegetett az orosz társadalom?
Az akkori oroszországi forradalmi szervezetekben két felfogás uralkodott. Az egyik szerint a nép közt végzendő, meggyőző politikai propagandával kell megnyerni a tömegeket, hogy aztán az ő segítségükkel kiharcolják az alkotmányos rendet, véghezvigyék a demokratikus fordulatot. Amikor egyre bizonytalanabbá vált, hogy ez az út nem vezet célhoz, a legkeményebb és a legtürelmetlenebb forradalmárok a terror módszerére tértek át. Azt hitték: ha megölik a cárt, minden bajnak okozóját, ezzel elhárítják a legfőbb akadályt. Tévedtek. A megölt cár helyébe egy másik lépett, az elnyomó rendszer továbbra is fennmaradt. Lenin azonban joggal értékelte harcukat ilyen megállapítással: "... hősi terrorisztikus harci módszerükkel az egész világ csodálatát kivívták. Kétségtelen, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló: közvetve vagy közvetlenül előmozdították az orosz nép későbbi forradalmi nevelését."
Abból a dokumentumanyagból, amelyet Trifonov felkutatott és felhasznált művének megírásához, történelmi krimit vagy romantikus kalandregényt is lehetett volna írni, ő azonban még csak nem is hagyományos értelemben vett regényt formált belőle, hanem szigorú történeti hitelességen alapuló kor- és emberábrázolást nyújtott. Vissza