Július Gyula

Előszó

Részlet:

"A gyémántüres múzeum /közepében egy melltű lángol./ Lerombol és megörökít."
A kilencvenes évekről mindig ez a három Pilinszky-sor jut eszembe. Amióta véget értek az ún. nyolcvanas évek - és ez a magyar képzőművészetben, de az irodalomban, a filmben is már jóval az 1990-es dátum előtt megtörtént - mintha valóba milyen "gyémántüres" térben élnénk. Már sehol sincs az a dús, sziporkázó, szórakoztató közeg, a történéseknek az a derűsen és nyugodtan zajló, kellemesen zsúfolt és izgatott folyama, amely a nagy tradíciók fénylő és otthonos hordalékát sodorta magával. A századvég bódulata véget ért, már véget ért a balzsamos irónia korszaka is, legfeljebb valami fanyarkás permetként szitáló felhőcske maradt utána a levegőben. Ami akkor volt, elmúlt, meglepő gyorsan. Eloszlott, "mint a buborék, s maradt, mi volt, a puszta lét."
A nyolcvanas évek elejétől nagyjából úgy 1986-87-ig az újfestészet hullámai határozták meg művészetünket, de persze, a mélyben már áramlatok is elevenen éltek, így az ironikus, groteszk ("kelet-francia") vonulat, a sejtelmes, metafizikus árnyalatú vagy a tízes évekig vissza-nyúló heroikus konstruktív-szürrealista tendenciák. Ma már jól látjuk, milyen meglepő és természetes módon olvadtak ezek össze abban a panorámában, amelyet "nyolcvanas évek"-nek nevezünk. Amikor azonban az ember az 1990-es Stúdió-kiállításon egyazon teremben találkozott a Hejettes Szomlyazók meg az Újlak-csoport munkáival, egy csapásra megértette, hogy most itt valami más kezdődik majd. Vissza