A Hold hangjai/A nagymama titka

Előszó

Az elmúlt év novemberében különös dolog történt velem.
Egyedül üldögéltem a tetőtérben kialakított dolgozószobám íróasztalánál, kezemben egy pohár száraz vörösborral. Éjszaka tizenegy felé járhatott az idő, jeges dara kaparászott a fejem fölött nyíló tetőablak üvegén, és ahogy szórakozottan végigfuttattam pillantásomat az asztal lapját borító kézirathalmokon, hirtelen egy gyászjelentés sarkát pillantottam meg.
A barátom gyászjelentése volt az, akinek távozása máig fájó sebet hagyott bennem. Alig néhány héttel korábban temettük el őt, de hiányának valódi súlyát akkor még nem is tudtam teljes egészében felfogni.
Kezembe vettem a gyászjelentést, és talán ezredszerre olvastam el a fekete keret bal felső sarkában álló versrészletet.
"...az elfáradt bogarak mind/hazatalálnak, ha esteledik,/s te nyitott tenyérrel,/térdig csobogó nyugalomban/ott állsz az útjuk végén-" (József Attila: Isten)
Hirtelen forróság öntötte el a testemet.
Kinyitottam a ferde ablakszárnyat, és a csillagos égbolt háttere előtt kavargó, apró jégkristályokba tartottam arcomat.
Ekkor történt.
Valami koppanást éreztem a homlokomon, és ahogy akaratlanul odakaptam, egy apró bogár mászott a kezemre. Ebben az évszakban már ritkaságszámba megy, hogy egy ilyen kis rovart láthasson az ember.
Odakinn fagypont alatt volt a hőmérséklet, és erős szél fújt.
Megmagyarázhatatlan érzésem támadt.
Eszembe jutott, mennyit beszélgettünk a barátommal arról, hogy olyan titkok és csodák vesznek körül bennünket, amelyeknek a létezéséről alig tudunk valamit... Vagy talán csak behunyjuk előttük a szemünket, hogy ne kelljen figyelnünk a jelentésükre.
A következő két történet ilyen csodákról, ilyen titkokról szól. Mindkét elbeszélés a valóságban gyökerezik: erről bárki maga is meggyőződhet, ha forrásaimat megkeresi valamelyik könyvtárban.
Nyissák ki velem együtt a fejük fölötti ablakot, és engedjék, hogy önökkel is megtörténjen a csoda. Vissza