Julián barát útja

Előszó

Magyarország a tatárjárás előtt.
A honfoglaló magyarság már jó három évszázadot töltött a Kárpátok medencéjében, s vérében elcsitult a régi nomádélet nyugtalansága, a békés építés szándékával nézett körül és sátorait kőházakkal cserélte fel a Duna-Tisza tájain, amikor a végtelenbevesző Ázsia mélyén pusztító vihar vajúdott. Gurgutha-Ogotháj, a tatárok hatalmas kánja, már karakorumi aranypalotájában Nyugat országainak meghódításáról szőtt terveket.
A szentistváni eszméktől áthatott magyarság még semmit sem sejtett a közelgő pusztulásról. II. Endre akkoriban járt Szentföldet, az ország belső életének zivatarai ugyan néha-néha már meg-megrázták a népet, de ezek a gyorsan futó nyári záporok módjára multak el. Az aranybulla elcsitította az elégedetlenség fel-felütköző fejét, Gertrúd királynő véres teteme felett is megbékélt a királyi harag. Bár a lázadó Tiborcok keserűsége már parttalan, a pártos viszályok éket vernek II. Endre és az ifjabb király, IV. Béla közé, de mégis élt a nép...
A sárgavihar előszele még nem zúdult le a Kárpátok lejtőin. A béke építő évei voltak ezek. Az Egyház élete is nekipezsdült. A vallási életáramlásba a két kolduló rend : a domonkosok és ferencesek rendje hozott új színeket: ajtót-ablakot nyitva a nyugati gótikus műveltségnek, amely dús ömléssel gazdagította a magyarság szellemi erejét. A fehér kámzsás dominikánusok vándor barátok módjára járták széltében-hosszában az ország útjait, királyok tanácsosai, népek nevelői lettek. Vissza