A dunai hajós/Kamp Ole sorsjegye

Előszó

A sigmaringeni verseny.
1876 augusztus 5-én, szombaton este lármás tömeg tartotta megszállva a „Halászok találkájá"-hoz címzett vendéglőt. Ének, kiabálás, pohárcsengés, taps és felkiáltások zűrzavaros lármává olvadtak össze, melyet csaknem szabályos időközökben zajos „hoch"-kiáltások harsogtak tul, amelyekkel a németek kifejezést szoktak adni kitörő örömüknek.
A vendéglő ablakai egyenesen a Dunára nyíltak Sigmaringennek, e csinos városkának szélén, mely fővárosa a nagy középeurópai folyam forrásvidékén elterülő Hohenzollern porosz tartománynak.
A kapu feletti cimtáblán szép góthikus betűkben olvasható meghívásnak engedve, itt gyűltek össze a „Dunai Ligá"-nak, a partmenti különböző nemzetiségekhez tartozó halászok szövetségének tagjai. Vidám összejövetel poharazás nélkül elképzelhetetlen s ép ezért itt is telt korsókból és telt poharakból itták a jó müncheni sört és Magyarország tüzes borát. Persze egyúttal mindenki dohányzott is és a nagy terem egészen elhomályosult a zamatos illatú füsttől, mely szakadatlanul ömlött a hosszúszárú pipákból. És ha a bajtársak nem is láthatták, de annál jobban hallhatták egymást, hacsak nagyot nem hallottak.
Amily csendesek és szófukarok a horoghalászok hivatásuk gyakorlása közben, ép oly lármásak, sőt a világ leglármásabb emberei, mihelyt félretették szerszámjukat. Viselt dolgaik elbeszélésben rendszerint versenyeznek a vadászokkal, ez pedig nem jelent keveset.
Ép befejezték az erőteljes reggelit, mely mintegy száz résztvevőt gyűjtött a vendéglő asztala köré, valamennyien lovagjai a horogvesszőnek, éber figyelői a kávának, fanatikus hivei a horognak. Délelőtti foglalkozásuk, a félreállított számtalan palackból ítélve, kétségtelenül kiszárította torkukat. Most a sokfajta likőrön volt a sor, melyet a találékony emberiség jóvoltából kávé után szokás kihörpinteni. Vissza