Előszó
NEGYVENHATOSOK.
- In memóriám. -
Szörnyű dicsőségünk hadd zengjem, éjszinü fátyolt
Fonva a lantra, melyen bomlanak az idegek.
Álom nélküli és komoran feketéllő éjszaka vadján,
Lelkem pasztáján marsol a hősi ezer.
Látom őket a dél kövein menetelni kitartón,
Merre Szabács, Nándor, Valjevo, Nis meredez.
Látom északon is zord messze mezők sivatagján,
Hol ugató ércek számuma förgetegez.
Látom, amint dalolón nekiszegzi az ezred a mellét,
Hogy fölfogja a vak északi Rém rohamát.
Látom délnyugaton bástyát állitani holtak
Nagy seregéből, hogy két haza védve legyen.
S látom a messze, szilaj Piavénái emberi hidként
Holtan is ők födözik a vonuló sereget.
,Ó, ti fiuk, barnák, szőkék, ti Szegednek hősei, árvák,
Hol van a lant, a babér, mely dalol és koszorúz ?
Északon és délen, keleten, nyugaton, e világnak
Minden tájékán sírotok áll s nevetek!
Hány hant domborodik s jelöletlen hány rög enyészik
Szerbia bús terein s merre Galícia van,
Lengyel síkokon és a Doberdón, távol Isonzó
És Piave mélyén, messze kopár köveken!
Mind csöndben szunnyad s álmát álmodja a holt ott
- (Elfáradt gyermek mostoha anyja ölén)
Hüs Tisza partjáról, hol a szürke füzes szomorúan leng,
Nagy jegenyék dala zsong, szőke akác mosolyog.
Vissza