Alföld 2009. január

Előszó

Részlet a könyvből:

Nem láttalak a koporsóban. Flóra nem engedte, Flórika, ahogy te mondtad mindig. „Ne nézze meg Feri, olyan sárga és kicsi lett a feje, mint egy citrom" mondta Flóra, Flórika a koporsó mellett fekete muszlinfátyol-rejtésű arccal így hát nem láttalak a koporsóban, pedig csak egy kicsit kellett volna fölemelni a koporsófödőt, mint a szarvasbogárhím páncélos vaskék fedőszárnyát a röpítő-propeller barna hártyaszárnyak fölött, csak éppen alig, mintha résnyire nyitjuk az ajtót a gázszámlásnak, villanyszámlásnak, pénzbehajtónak, tíz centiméterrel odébb tolni jobbra a koporsófedőt, hogy lássam a fény-háromszög hullaszagú aranyékben piheszőrös birsalma-arcodat, villany fénnyel bearanyozott koponyád, vagy arcod egy szeletét legalább, mint egy sárgadinnyekaréjt. Aztán már nálatok otthon, a temetés után, írószobádban, a/90/ annyiszor ültünk mosolyogva, töprengve, civakodva, a mindenséget-befödő csipkehabalkony-szemfödőt ráncigálva, hajtogatva, mint indigópapír gyűrt lepedőt, ültünk a mindenre várakozva, ami a Minden és a Semmi, ropogó szélben lobogó tavaszi-nyári-őszi falevélként kaszáló és villámgyásszal villogó tenyerünkön a vallomás-vágy Jézus-sebei, a durva vasszögek ütötte tenyér-lukakból ömlött a vér, csorgott a vértűz-ostyafélkaréj naplemente és véres volt a homályszoba, mint az alkonyat-ablak, és kezünkön ragadozó költő-szívek és csápszemes, buzogányfej-szemrózsás, szelvényes, horgony-ollós igék lógtak, megváltásra-vágyódó igék, mint óriás rózsalila homárok, kékpettyes narancsszínű languszták, kezünkben a mélyvilági tengerlét lényei, mint celofán-sarlócsokor kakasfarok, dagadt jelző-reménnyé fújva, kicsit begyűrve, bekampósodva önmagával hullva, mint repülőtéri szélzsák. A repülés szél-jajgatása, zsákhurka-iránya. Szóval kérdésemre újra, Barátom, Flóra válaszolt gyászfehéren, Flórika, ahogy mondani szoktad, Barátom: Igen fölboncolták, de a fejét nem engedtem!" Még most is siratlak. És fáj nagyon, hogy élő testeddel nem vagy itt, Teremtő, Temető Teremtő, Teremtő Föld, magokat kinövesztő, holtakat befogadó, Cselédek Halhatatlan Pásztora, Te, az árva, sárga világ-hökkenet fehér hab-kalapját és hugyszínű folyadékát fölhörbölő meseszép férfi-alak, Holdig-magasodó Gigászi Szénaboglya, aranyszálakból font űrig, az űr-körülmények tűz és fény-végzetéig fölpúposodó Világjuhász! Siratlak, ahogy korhadó tüdőláz-apját siratja a gyermek. Szívemmel tartozom neked, pedig nem voltam adósod. Neked nekem nem volt tartozásom! Megölelnélek holtan is, pedig nem voltál apám. Pedig nem belőled nőttek ki szárnyaim, sem a csikószárnyak, sem a gyémántköd-üstökös szitakötőszárnyai. Vissza